Nem az Újvilágból érkezett, hanem Európában fogant meg az utóbbi évek legnagyszerűbb geronto-akciófilmje.

1944-ben járunk, közeleg a világégés végfázisa: Finnországban épp dúl a lappföldi háború, a lerongyolódott, egyre csekélyebb tartalékokkal rendelkező náci osztagok pedig – sokszor civil életeket sem kímélve – vértengerbe fojtják a vidéket. Az egykori szuperkatona, a hajdani téli háborúban kommandósként szolgáló Aatami Korpi (Jorma Tommila) kutyája és lova társaságában, nomádként tengeti mindennapjait. Úgy tűnik, rámosolyog a szerencse: hatalmas aranyrögökre bukkan a föld alatt, amiket viszont nem tud értékesíteni, ugyanis szembetalálkozik egy náci különítménnyel. Kegyetlen macska-egér harc veszi kezdetét, melynek tétje egy idő után már nem is a busás hasznot ígérő kincsek birtoklása, hanem az, hogy melyik fél tud mélyebbre merülni az állatias késztetések, a vad ösztönök kénköves poklába: a Wehrmacht harmincfős, ám meglehetősen leharcolt osztaga, vagy a gyilkolás remeteéletet élő nagymestere, akinek mentális állóképességét, szívósságát a legenda szerint nem lehet felülmúlni, ezért is tartják sokan legyőzhetetlennek.

Aligha rendelkezhet ennél egyszerűbb alaptörténettel egy akciófilm, Jalmari Helander tavalyi rendezése, a Sisu mégis zsánerének egyik igazi koronagyémántja. A finn író-rendező – akinek alkotását bevallottan a nyolcvanas évek talán legnagyobb amerikai kultuszműve, a Rambo inspirálta – nem bíbelődik azzal, hogy rétegzett karakterekkel, összetett konfliktusokkal és blikkfangos fordulatokkal bástyázza körül a cselekményt: a Sisu egy véresőben ázó, olykor visszataszítóan brutális, fémesen hideg és dörzsölten cinikus erőszakmaraton, mely egyetlen másodpercig sem akar többnek látszani önmagánál. Ajkára fagyhat tehát a mosoly annak, aki az ábrázolt történelmi korszak, illetve a tárgyi világ alapján egy többnyire a rögrealitás talaján álló, valós eseményekből táplálkozó háborús filmre számít. A Sisu egyébiránt két csillogó erényt mutat fel: egyrészt cselekménye magával ragadóan feszes és ökonomikus: szűk másfél órában is képes csúcsra pörgetni a túlélőthrillerekre emlékeztető, a súlyos erőfölénnyel farkasszemet néző, s ezért gerillamódszerekkel dolgozó főhős menekülésére alapozott dramaturgiát; másrészt a darab annyi groteszk módon elrajzolt harci jelenetet tartalmaz, hogy e tekintetben fölényesen túlszárnyal olyan, stiláris szempontból hasonló geronto-akciófilmeket, mint a John Wick vagy épp a Senki.

Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: törnek az állkapcsok, omlanak a belek és loccsannak a koponyák, késpenge hatol a húsba, vagy épp géppuska-lövedékek szaggatják cafatokra Aatami szerencsétlen sorsú áldozatait. Az emberi test törékenységére épülő akciófilmes képköltészet rég volt ennyire látványos, morbid, s egyszersmind szórakoztató. Pedig a Sisu túlzásesztétikájához – ellentétben a már említett két amerikai mozival – szinte végig ünnepélyes komolyság társul, Helander csupán néhány jelenetben (gondoljunk csak a Korpi és az Aksel Hennie által megformált, velejéig gonosz SS-tiszt közti leszámolás csattanójára) oldja virgonc humorral a feszültséget. A cselekményvilág belső logikája ugyanakkor többször is megbomlik, hiszen a főhős olyan krízishelyzeteket úsz meg ép bőrrel, melyekbe mindenki belehalna (Korpi hiába tűnik olykor a valóság törvényeit meghajlítani képes, már-már mitikus lénynek, a film során többször is elhangzik, hogy a látszat ellenére halandó ember). Szintén ellentmondásos, hogy a náci katonák még a Star Wars-filmek rohamosztagosainál is csapnivalóbbak: lövéseik szinte mindig célt tévesztenek, taktikai érzékük pocsék, helyzetfelismerő képességük megmosolyogtatóan rossz. Számos alkalommal megölhetnék a főhőst, de annyiszor hibázzák el ezt a – létszámfölényükből kifolyólag – egyszerűnek tűnő műveletet, hogy az talán még a műfaj legelhivatottabb rajongóit is fanyalgásra készteti.

Sajnos találkozhatunk néhány kifejezetten maníros, erőltetett formai megoldással is (a nyitányban például felcsendül egy karcos narrátorhang, hogy történelmi kontextusba helyezze az eseményeket – teljesen feleslegesen), ugyanakkor tagadhatatlanul lebilincselő az a stiláris sokszínűség, ami Helander moziját jellemzi. Fejezetekre tagolt cselekményével, valamint ritkán megnyilvánuló, de pengeéles cinizmusával, sőt egynémely konkrét fordulatával is Quentin Tarantino kultuszfilmjeire (főként a Kill Billre, a Halálbiztosra és a Becstelen Brigantykra) kacsint vissza. Ugyanakkor olyan, az „aranyláz” motívumát középpontba állító opuszokra is hajaz, mint Az arany bűvöletében (Les morfalous) című – szintén második világháborús közegben játszódó – kalandfilm, vagy A férfi, akit Sledge-nek hívtak című western. És ha már a vadnyugati moziknál tartunk: Aatami figurájában (szúrós tekintetű, csendes idegen, aki ráadásul lóháton közlekedik) nem nehéz Clint Eastwood westernhőseinek leszármazottját látnunk.

Persze a Sisu mégis a Rambo-filmekből merít a legszélesebb mozdulattal, és korántsem csak a franchise első epizódjáról van szó. A valóságtól messzire rugaszkodó mészárlásjelenetek inkább a harmadik rész hatását mutatják, nem is beszélve a fináléról, mely egyébként még a Rambo III-hoz képest is jócskán emeli a tétet. Hiszen Peter MacDonald alkotásában még egy helikopter és egy tank feszült egymásnak a döntő összecsapásban, a Sisu főhőse viszont már csupán egy szál csákánnyal ront neki a felé száguldó repülőgépnek. Hiába, korunk geronto-akcióhősei sosem vonulhatnak nyugdíjba. A forgatókönyvírók nemhogy terheket nem vesznek le a vállukról, inkább folyamatosan olyan határhelyzetekbe sodorják őket, melyekben bizonyíthatják: lehet, hogy ezüstös tincseik egyre szaporodnak, de még mindig leiskolázzák a közönséget tiktoknyi ideig rabul ejtő Halálos iramban- vagy épp Marvel-filmek egyéniségtelen, tetőtől talpig műanyag héroszait.

Helander filmjét végig csak egy hajszál választja el attól, hogy műremekként tartsuk számon, a zsáner tősgyökeres rajongói viszont tényleg tökéletes szórakozásra számíthatnak. A Sisu a bennünk bujkáló gyermeket szólítja meg, aki olyan áhítattal nézett fel a nyolcvanas évek olajosra kent testű Schwarzenegger és Stallone-hőseire, akár elsőáldozó a templomi oltárra. Noha hozzájuk képest a Jorma Tommila által nagyszerűen alakított Aatami Korpi csupán egy törékeny öregember, pillantásaiban, mozdulataiban mégis ugyanaz a brutális elszántság lüktet. És egyébként is van abban valami megejtő báj, ahogyan ez az „egyszemélyes halálosztag” emberi testrészeket pépesít, végtagokat szeletel vagy épp arcokat zúz szilánkosra. A néző szíve olvadozik, akár a napon felejtett vaj, John Wick pedig eheti a kefét. Kell ennél több?