Két évvel ezelőtt mindenki izgatottan olvasta a román bulvársajtó címlapjait uraló hírt: „Gérard Depardieu és Harvey Keitel Segesváron forgat!”, keveset tudván a születendő filmről, melynek akkor még a címe sem volt végleges. A történet 2013 márciusában folytatódik: Bogdan Dreyer A Farewell to Fools című filmje immár a hazai mozivásznakon is nézhető, de a képzeletünkben ráruházott elvárások és mérce alapján: csalódás.
Dreyer filmje Titus Popovici Moartea lui Ipu (Ipu halála) című kisregényének újabb adaptációjaként sorakozik fel Sergiu Nicolaescu 1972-es, Atunci i-am condamnat pe toți la moarte1 című filmje mellé, amelynek forgatókönyvírója maga Titus Popovici, ezért feltehetően közelebb áll az irodalmi műhöz, mint Dreyer friss alkotása. Dreyer (korábban Dumitrescu) alkotói tevékenységének nagy részét külföldön végezte, legújabb filmje érezhetően amolyan visszanyúlás a gyökerekhez, mely minden nemességében mégis kívánnivalót hagy maga után. Az első pillantásra kissé furán induló történet már az elején megválaszolatlan kérdéseket dob fel, és – főleg a gyenge színészi játéknak betudhatóan – olyan atmoszférát szül, amelybe a szereplők nem beilleszkednek, hanem idegenként mozognak. Mintha senki sem találná a helyét, s a két főszereplő, Ipu (Gérard Depardieu) és a kisgyerek Alex (Bogdan Iancu) a narratívával együtt sodródik egy olyan világban, amely látszólag mindkettőjüktől távol áll.
A film kerettörténete a második világháború lecsengése, egy németek által megszállott falu mindennapjai, amelyeket egy váratlan esemény rendkívül felzaklat. Alex és Ipu önfeledt játékának vet véget a tragédia: egy német katonát elvágott torokkal találnak a szántóföldeken. Míg Alex gyerekként nem igazán tud reagálni, Ipu, a falu bolondja szinte teljesen közömbös, napjai látszólag gondtalanul és felhőtlenül folytatódnak. Dreyer Ipu-karaktere az amolyan „boldog bolond”, az ignoráns, esendő, de szerethető pajtás, akinek az egyszerűségéből fakadó játékosságával Alex könnyedén azonosul. Gérard Depardieu alakítása rendkívül hibrid: kicsit a magányos Notre Dame-i toronyőrre, kicsit a 2000-ben készült Nyomorultak tévésorozatban alakított Jean Valjean tragikus, igazságtalanul elítélt hősére emlékeztet. Nicolaescu filmjében Ipu inkább egy társadalom perifériájára került figura, akit mássága miatt tartanak bolondnak: Amza Pellea zseniálisan alakítja az esendő embert, aki tisztában van helyzetével és a játékban reméli realitástól való elszakadását. Dreyer adaptációja felveti a kérdést: mit keres egy francia az erdélyi szászok között? Az eredeti történetnek ez nem része, így az alkotók feltehetően Depardieu castingelése miatt, vagy a külföldi támogatás megszerzése végett csavarják meg ennyire a sztorit.
A német katona meggyilkolásával kapcsolatban a megszálló német hadtest álláspontja egyértelmű: megróvásul elrettentő példát kell statuálni, a falu elöljáróit kivégzik, ha a gyilkos nem hajlandó felfedni magát. Ipu karaktere ebben a helyzetben egyértelműen előrevetíti tragikus végzetét, és ezt követően a szereplő szinte ugrásszerű fejlődését, kibontakozását látjuk. A falu bolondjából predestinációját tudatosan felvállaló, tragikus figura lesz, aki önmaga feláldozásával hőssé avatását, vagyis jelentéktelenségének megváltását szentesíti. A falubeliek közül egyedül Alex és az evangélikus pap (Harvey Keitel) tűnik emberségesnek, a gyermeki ártatlanság nem érti, a keresztény alázat pedig igen nagy lelkiismeret-furdalással kezeli az önfeláldozást. A többiek már-már gyalázatos módon, státuszukból eredően joguknak tartják életben maradásukat Ipuval szemben, akinek az eddigi életét az ők kegyelemkenyerük biztosította. A sorsát megváltoztatni kívánó bolond a temetési ceremónia pontos forgatókönyvét, valamint hátrahagyott családja anyagi támogatását is írásba foglalva követeli, hogy nemes önfeláldozásával részesülhessen isteni, és egyben földi megváltásban is. A „bolondoktól való búcsú” nem a bolond szó szerinti halálát, hanem státuszának megváltozását, mártírságát jelenti.
Dreyer visszanyúlása az egyszer már zseniálisan adaptált irodalmi műhöz bravúros ötlet, s ilyen színészgárdával látszólag siker is lehetne. Kétségkívül a látványtervező számlájára írható a középkort idéző tér rendkívül jó kihasználása, ám az efféle színészi játékkal való társítás mintha nem egy egységes filmet eredményezne. A főszereplő Ipu esetlen, bolondságára való rájátszása nem összeegyeztethető későbbi, árnyaltabb karakterré válásával, így a film egy első látásra jól induló, később maga után sok kívánnivalót hagyó alkotás marad.
