A fiatalabbik Kaurismäki A remény másik oldaláért Berlinben Ezüst-medvét nyert, azonban nem sokkal a Berlinálé előtt kijelentette, hogy ez volt utolsó munkája.
Helsinki egy város. Valahol Európában, a 21. század elején. Van rendőrsége, ahol írógépen töltenek ki hivatalos iratokat, étterme, ahol félig nyitott bádogban szervírozzák a heringet főtt krumplival, utcazenészei, akik laza blues- és rock-fúziót adnak elő kacagva, és bagófüst gomolyog mindenfelé. Lakói úgy viselkednek, mintha az 50-es meg a 80-as évek sosem múltak volna el. Nagyobbrészt merev arcú életművészek lakják, akik a légynek soha, viszont a májuknak annál többet ártanak. Itt él a finn Wikström.
Helsinki egy város. Van kikötője és van menekültszállója. Kiutasító hivatalnokok és agresszív fajgyűlölők lakják, de néhány merev arcú életművész merev arccal emberséget gyakorol, és nem kér cserébe semmit. A fehérgalléros szigor árnyékában abszurd sorsokkal teli a hétköznap. Idővel megszokható. Idővel talán meg is szerethető. Ide érkezik a szír Khaled.
Amikor Aki Kaurismäki rendez, a történetvezetést nem a trendek szerint szabja, nem kutatja a kamerával bebalettezhető tér lehetőségeit, sem a fénytörések káprázatos szimfóniáját, sem a bravúros párbeszédekkel új csúcsokra járatható értelmi vagy érzelmi többletet. Sajátos formanyelve a vízszintes idővonal, a szuggesztív testbeszéd, a természetes fényhasználat, a szűkszavúság és a kétdimenziós, festményszerű térrendezés együttesen alkalmazott ősi esztétikája. Témái a nyomor (proletár-trilógia), s az emberi élet, mint kihasznált vagy eldobott lehetőség (vesztesek-trilógia). Hat éve a Kikötői történettel (Le Havre, 2011) új trilógiát indított, ezúttal a menekült-jelenségről, amelynek második darabja, A remény másik oldala rendezéséért Berlinben Ezüst-medvét nyert, azonban nem sokkal a Berlinálé előtt kijelentette, hogy ez volt utolsó munkája. Az 59 esztendős finn művész 2017-ben egy meglepő fordulatot írt hát sajnos élete forgatókönyvébe, rajongóinak őszinte bánatára.
A remény másik oldalában Khaled a szíriai Aleppó városából Törökországon, a Balkánon, majd Közép-Európán keresztül Helsinkibe érkezik, és a szerb-magyar határon elveszített húgát keresi, aki egyetlen másik túlélője a nagyszámú családnak, ezért hát jelentkezik a rendőrségen, oltalmat és segítséget kér. A másik, párhuzamos történetszálon Wikström kereskedelmi ügynök épp elhagyja a feleségét és féláron túlad az ingleltáron, majd a bevételt egy izgalmas pókermeccsen megsokszorozza, végül felvásárolja az Aranyló habhoz címzett vendéglőt, annak három fura alkalmazottjával együtt.
Khaledet közben a finn állam visszaküldené szétbombázott szülővárosába, mivel „az aleppói helyzet nem fenyegeti közvetlen életveszéllyel” – mondják a tárgyalóteremben, jóllehet a szomszéd intézmény tévéjében a híradó épp egy szétlőtt gyermekkórház képeivel van tele. A nem kissé elkeseredett fiú megszökik a rendőrök elől, és a sors Wikströmmel hozza össze, aki innen tovább bújtatja, segíti, hamis személyi igazolvánnyal látja el és átszállíttatja valamelyik balti államból a húgát is. Emberségnek és empátiának a finnek nincsenek tehát híján, jóllehet neonáci és idegengyűlölő is akad bőven közöttük, legalábbis Kaurismäki így számolja (körülbelül másfél aranyszívű polgárra jut egy idióta a filmben).
Kaurismäki a maga rendhagyó eszköztárával és szokatlan szempontjain keresztül ábrázolja az Európába érkező közel-keleti menekültek átfogó történetét, s az európai társadalom általános reakcióját. Aki azonban realizmust vár, annak csalódnia kell, már ha egyáltalán lehetséges csüggedő szemekkel nézni Kaurismäki rendezését, amelyben ismét hemzsegnek az expresszív premier plánok, a pillanatokban mérhető verbális humor, a kissé abszurd helyzetkomikumok, s a westernekre jellemző párbajszituációk. Ami viszont első látásra könnyeden szellemesnek hat, az korántsem naiv, ami az álló kamera miatt statikusnak tűnik, az korántsem élettelen, s ami esetlegesen alulstilizáltnak, netán egyenest szegényesnek tetszik, nos, pont azok a pillanatok törik át a legtöbb értelmezhetőségi réteget. Kaurismäki ezúttal a legkevésbé kifinomult humorú jelenetben süti el legsúlyosabb mondanivalóját. Abban a helyzetben, amikor a vendéglőjét Wikström a gyenge teljesítmény miatt sushi-éteremmé profilírozza át, s az adagot gyűszűnyi rizs-öt dekás halszelet-nagykanál wasabi jelenti, ám a valódi japán turisták özönében kénytelenek a lazacot sózott heringgel helyettesíteni, amitől azonban a vendégsereg elmenekül… szóval itt Kaurismäki talán a multikulturalizmust értelmezi a maga részéről olyannak, amit hiba lenne tartalom nélküli keretnek értékelni, és úgy készülni rá. A két- vagy többoldali szerződéshez valódi tanulásra képes, hatalmas türelmű, a kulturális különbségeket válsághelyzetben is tisztelő felekre van szükség.
Ugyanezt már a merev, gyanakvó, de kenyérre kenhető Wikström (Sakari Kuosmanen) és a szelíd, alkalmazkodó, hűséges Khaled (Sherwan Haji) kapcsolatába már nem kódolja bele, a mindent egybetartó kapocs itt az emberség. Kaurismäki filmjében a rá oly nagyon jellemző öltözet-, tárgy- és színhasználat jótékonyan keveredik az elvesztett és visszanyert remény érzelmi töltetével, s ettől lesz zengő bűbájos költeménye a visszaszerezhető emberség nosztalgiájának, s 20. századi történelmével még mindig napi szinten együtt élő Európa melankóliájának A remény másik oldala, jelentsen ez a cím bármit is.
