Dario Argento-portré 2. Dario Argento-portré 2.

Az olasz Poe

Dario Argento-portré 2.

1977-re Dario Argento a giallo mellett a horror zsánerében is letett egy megkerülhetetlen alapművet, és négy évtizedes munkássága alapján elmondható, hogy a Mélyvörös és a Sóhajok volt a csúcs, ami után filmjeinek színvonala csökkenni kezdett. A nyolcvanas években még kikerült néhány mestermű a keze alól, az utóbbi két évtizedben viszont kevés vállalható filmet készített.

A hatalmas sikert arató, azonnal klasszikussá váló Sóhajokkal Argento már 37 évesen beírta magát a filmtörténet-könyvekbe, de következő filmjére három évet kellett várni. Időközben összebarátkozott George A. Romero-val, akire Az élőhalottak éjszakája (Night of the Living Dead, 1968) kapcsán figyelt fel. Az 1978-as, hamar kult-klasszikussá váló Holtak hajnalát (Dawn of the Dead) együtt forgatták, a film feszesebbre vágott verzióját pedig Argento vitte be Olaszországba Zombi címen, aminek sikerét jól példázza, hogy Lucio Fulci akkortájt elkészült, mára szintén kultfilmnek számító zombihorrorja a Zombi 2 titulust kapta, noha nem volt köze Romero filmjéhez.

1980-ra Argento – immár a sikereiből részt kívánó Fox stúdió égisze alatt – elkészítette a Sóhajok folytatását, a „második anya” történetét elmesélő Pokolt (Inferno, 1980), amihez ráadásul megnyerte magának Mario Bavát is, aki a látványvilág megkonstruálásában volt segítségére, fia, Lamberto Bava pedig segédrendezőként dolgozott a filmen. E film látványvilága és sokk-effektjei a Sóhajokéhoz hasonlóan kiválóak, viszont a visszafogott zene és a következetlen történet kimondottan unalmassá teszik. A Sóhajok hatalmas sikere dacára a Pokol bukott a mozipénztáraknál (amiért Argento a vezetőváltáson átesett stúdiót okolja), így a trilógia záródarabjára 26 évet kellett várni.

Borotva-szimfóniák

Miután második természetfeletti horrorja megbukott, Argento visszatért a hagyományos giallohoz az 1982-es Tenebrevel. E film máig legszemélyesebb alkotása, amely ars poeticaként is felfogható, mivel a történetet – Argento bevallása szerint – egy megszállott rajongójának (kis híján véresen komollyá váló) zaklatása inspirálta. A főhős egy író, aki rendkívül népszerű erőszakban tobzódó történeteivel, de egy nap kapcsolatba lép vele egy olvasója, aki épp azelőtt követett el egy gyilkosságot a regényekben leírtak szerint. Argento felhoz néhány fogós érvet alteregójának védelmében, de összességében esze ágában sincs mentegetni magát, sőt a Tenebre a legambiciózusabb filmje, ami a szexualitás-ábrázolást, a számos országban alaposan megcsonkított gore-jeleneteket és a kameramunkát illeti.

Következő filmjével, az 1985-ös Phenomenával Argento a természetfeletti horror zsánerével tett újabb próbát. A film alaphelyzete a Sóhajokét idézi: ifjú hősnője (aki jellemrajza alapján – vegetáriánus, állatvédő és magányos típus – Argento női karakterei közül a leginkább önéletrajzi ihletésű) egy svéd bentlakásos iskolába kerül, amit egy gyilkos tart rettegésben. A lány képes bogarakkal kommunikálni, és rájön, hogy kis barátai a gyilkos nyomára vezethetik. E film volt Argento angol nyelvű debütálása, de a Phenomena leginkább zenei szempontból érdekes tétele pályájának. E film score-ját is a Goblin adja elő (zseniális főtémáját a kiváló olasz fémzenei csapat, a Rhapsody is feldolgozta), de számos heavy metal betétdalt (az akkoriban csúcson lévő Iron Maiden is adott nótát a filmhez) is hallhatunk, amiket a rendező néhol zsenálisan, máskor kimondottan amatőr módon használ. A Phenomena összességében leginkább a Sóhajok újragondolásaként jellemzhető: Argento felerősíti a tündérmesei motívumokat, valamint Poe novelláinak hangulatát is megidézi (leginkább A Morgue utcai kettős gyilkosságét, elég a film állatmotívumaira gondolni). E filmjét illetően máig megoszlanak a vélemények, de ha nem is remekmű, hibáival együtt is ambiciózus vállalkozás, ami magasan kiemelkedik az áltagos horrorfilmek közül.

1985-86-ban Argento producerként és íróként működött közre a Lamberto Bava-féle Démonok első és második részén. E két film leginkább a Holtak hajnala pörgősebb változataként jellemezhető, de a Phenomenáéhoz hasonló, slágerekkel (például a The Cult Rain-jével) és fogós szinti-témákkal teli score-juk és túláradó erőszak-ábrázolásuk miatt a VHS-korszak legnépszerűbb horrofilmjei közé tartoznak. Argento következő rendezése – újra a giallo volt a soros – az 1987-es, kaotikus körülmények között forgatott Opera, melyet utolsó remekműveként emlegetnek. Hősnője ezúttal egy fiatal operaénekesnő, aki nem tud örülni hirtelen jött sikerének, mivel azzal egy sorozatgyilkos érdeklődését is felkelti. Őrült rajongója ráadásul nem megölni, hanem kínozni akarja a hősnőt: megkötözi és kifeszíti a szemeit (A kristálytollú madár üvegfal-csapdája után Argento újra kényszeríti a nézőt az azonosulásra) és gyilkosságokat követ el a szeme láttára. Argento itt már vegytiszta formában tálalja exploitation-művészetét, hisz a hősnő élete nem forog igazi veszélyben (így nem is kiszámítható a film, hisz a hősnők a Psycho után is ritkán halnak), valamint a gyilkos kiléte és motivációja – a megszokott freudi gyermekkori trauma és annak elfojtása – sem különösebben fontos.

Az Argento-ház vége

Dario Argento 47 évesen kilenc nehezen überelhető mozin volt túl, így csak idő kérdése volt, hogy mikor kezd zuhanni filmjeinek színvonala. A kilencvenes évek a pangás évtizede Argento életművében, rendezőként készített négy mozifilmje közül egy sem ér fel korábbi filmjeinek színvonalához. 1990-ben ismét cimborájával, George A. Romero-val dolgozott együtt, az Egyesült Államokban forgatott Két gonosz szem (Due occhi diabolici) erejéig, ami mindkét rendezőtől egy-egy egyórás Poe-adaptációt foglalt magában. Romero Mr. Valdemar-adaptációja meglehetősen szürkére sikeredett, rendezőjének addigi leggyengébb alkotása volt, Argento viszont figyelemreméltó mozit készített A fekete macskából. Poe ezen klasszikusa számos horrorfeldolgozást kapott, de ezek közül Argento műve a legegyedibb: gyakorlatilag szintetizálta kedvenc Poe-novelláit, rámutatva az íróval való hasonlóságára. Főhőse ismét egy problémás művész, ezúttal egy fotós, aki megöl és közben lefényképez egy macskát, Argento tehát újra a saját művészetét érő vádakra reflektál, megint fityiszt mutatva konformista kritikusainak. A fekete macska elsősorban szemet gyönyörködtető kameramunkája és speciális effektjei miatt ér meg egy megtekintést, de Romero gyenge fél-filmjével együtt összességében nem lehet sikeres produkcióként elkönyvelni a Két gonosz szemet.

Argento addigi legnagyobb kudarca 1993-ban ütött be: a Trauma című giallo-thriller volt nagyjátékfilmes debütálása Amerikában, de a kudarcot jól példázza, hogy a továbbiakban Hollywoodnak esze ágában sem volt elcsábítani őt Olaszországból. Pedig a Trauma remekmű is lehetett volna: zenéjét a Két gonosz szem után újra a zseniális Pino Donaggio szerezte, és a filmen Tom Savini (Holtak hajnala, Péntek 13) is dolgozott, akinél jobb effektus-szakit nem kívánhat magának rendező. Meglepő módon nem a film történetével voltak gondok – Argento itt is remekül kidolgozta a „tévesen látás” szituációját –, sokkal inkább a túlzottan valószerűtlen, gyakran röhejes megvalósítással: a levágott, de erről különösebb tudomást nem vevő emberi fejek például önmagukban tönkretették a filmet. Ráadásul Argento itt adott először (de – rajongóinak legnagyobb bánatára – nem utoljára) főszerepet fiatalabb lányának, a látványosan tehetségtelen és különösebben fotogénnek sem nevezhető Asia Argentónak.

Következő kollaborációjuk az 1996-os A Stendhal szindróma (La sindrome di Stendhal) volt, ami történetét illetően – a hősnő egy gyilkos után nyomoz, de a „Stendhal szindrómában” szenved, vagyis sokkolóan hat rá a művészet, amit nemezise (az Opera gyilkosához hasonlóan) igyekszik kihasználni – a Traumánál újszerűbb és alaposabban kigondolt munka, de a megvalósítás ismét problémás, ezúttal elsősorban a gyenge CGI-gore a zavaró tényező. A Stendhal szindróma elsősorban az életmű kontextusában érdekes, mint Argento egyik fő témájának, az erőszak és nemek kapcsolatának „rape and revenge” kidolgozása és állítólagos nőgyűlöletének szép cáfolata; s noha anyagilag és kritikailag is siker lett, korábbi munkáihoz képest felejthető alkotás.

Argento legközelebb 1998-ban hallatott magáról Az operaház fantomjával (Il fantasma dell’opera), a főszerepben újra Asiával. A rendező a kilencvenes évek végére új problémával szembesült: elvesztette a kapcsolatot közönségével, és filmjeinek csökkenő színvonala, valamint felnőtt tartalmai miatt egyre kevesebb költségvetést kapott, amit az olasz-magyar koprodukcióban készült Az operaház fantomja is jól példáz. Gaston Leroux történetének átdolgozása ígéretes ötletnek tűnt, mivel a rendező mindig is vonzódott a színházhoz, filmjei is afféle „grand guignol” produkciók. A kézjegyének számító, mindig impozáns gore-t és látványvilágot leszámítva Argento változtatásai (például a fantom arcának ábrázolása) nem tettek jót filmjének, ami alig 12 évvel elkészülte után olcsó exploitation- vagy trashfilmként hat, összességében az „unintentional comedy” címke jellemzi a legjobban.

Az ezredforduló tájékán úgy tűnt, Argento végleg belefulladt Európa filmes főáramlatába, de 2001-ben újra összehozott egy kiváló, legjobb filmjeinek hangulatát idéző giallo-t, az Álmatlanult (Non ho sonno), amiért például Quentin Tarantino rajong intenzíven. E filmben Argento újdonságot nem mutatott korábbi munkáihoz képest, de mesteri darabbal erősítette a zsánert, bizonyítva, hogy az ambíciói még a régiek, és 61 évesen is ugyanaz a fenegyerek, aki a Mélyvöröst és a Sóhajokat készítette annak idején.

2004-ben meglepő mozival állt elő: A kártyajátékos (Il cartaio) címen A Stendhal szindrómához készített lazán kötődő, nem hivatalos folytatást. A protagonista ezúttal is egy kemény nyomozónő, akinek egy meglehetősen korszerű módon tevékenykedő gyilkossal (internetes pókerjátékra hívja ki a rendőrség embereit, a tét pedig egy foglyul ejtett nő élete) gyűlik meg a baja. E film Argento életművének legvisszafogottabb darabja, stilizáció és explicit erőszak alig van benne, összességében leginkább egy izgalmas 24- vagy CSI: Helyszínelők-epizódra hajaz. A kártyajátékost vegyesen fogadta a publikum: Argento bizonyította, hogy gore és erotika nélkül is le tudja kötni a nézőt, de sokaknak okozott csalódást azzal, hogy utánozhatatlan stílusát „kártyatrükkökre” cserélte.

Ezt követően Argento három évig nem jelentkezett mozifilmmel, addig elsősorban televíziónak dolgozott, 2005-ben például a hazájában készített Szereted Hitchcockot? (Ti piace Hitchcock?) alkalmával a címben megnevezett idolja előtt tisztelgett. Ezután az amerikai Showtime kérte fel a Masters of Horror egy részének megrendezésére, olyan nevek társaságában, mint Tobe Hooper, John Carpenter és Takashi Miike. Argento epizódja korai filmjeinek szörnyalakjait idézi: a Jenifer egy torz arcú és lelkű, de a férfiakat ellenállhatatlanul vonzó lány története, akinek partnerei túl későn elégelik meg rossz szokásait, például a kannibalizmust. E film a sorozat első évadának egyik, ha nem a legjobb epizódja lett, leginkább gyomorforgatóan valósághű gore-effektjei miatt, amiket Argento a Nicotero-Berger párosnak köszönhet. A következő évad legjobb epizódja viszont már mindenképpen Argento Pelts című második opusza, melyben egy bundakészítő válik hivatása áldozatává – Argento mindig ódzkodott a didaktikus „üzenetektől”, de e filmje groteszk „természetvédő” horrorként is értelmezhető, remekül illeszkedve az állatmotívumoktól hemzsegő életműbe.

2007-ben A könnyek anyja (La terza madre), a Három anya-trilógia záródarabja Argento nagy visszatérése lehetett volna, ehelyett általános csalódást keltett. A sztorival nem voltak különösebb problémák, de a megvalósítás minden ízében filléresre sikeredett. A mélypont viszont csak ezután következett: ez volt a 2009-es Giallo. Argento ezúttal hozott anyagból, Sean Keller és Jim Agnew szkriptjéből dolgozott, akik bevallottan egy előtte tisztelgő sztorit írtak, amit „mosogatódráma”-gialloként (kitchen sink-giallo) jellemeztek. Ez mindössze annyi változtatással járt, hogy minimalizálták a suspense-t és a gore-t, Argento-nak tehát nem sok esélye volt jó mozit készíteni belőle, de filmje még ehhez képest is unalmas és érdektelen, ráadásul az életmű egyetlen önparódiának beillő darabja, nem csoda, hogy utólag elhatárolódott a produkciótól.

Dario Argento nimbusza tehát erősen megkopott napjainkra, de ez nem változtat a tényen, hogy ő az európai tömegfilm legfontosabb élő alakja. Kitörölhetetlen hatással volt a horror és a thriller evolúciójára, kitolta e zsánerek határait, őszinte és öntörvényű művészetével újra és újra hadat üzenve a cenzúrának és a közízlésnek. Képei egyszerre vonzóak és taszítóak, a horror ambivalenciájának megfelelően, a gore pedig pusztán a piros szín jelölője – ha tinivígjátékokat rendezne, Merlotból használna sokat. Hogy fog-e még aranykorát idézően remek filmmel jelentkezni, a jövő zenéje, addig is várhatjuk a Sóhajok, illetve a Mélyvörös (Romero rendezte!) remake-jét.

Támogass egy kávé árával!
 

Kapcsolódó filmek

  • Giallo

    Színes bűnügyi, horror, thriller, 92 perc, 2009

    Rendező: Dario Argento

  • Az operaház fantomja

    Színes horror, romantikus, giallo, 99 perc, 1998

    Rendező: Dario Argento

  • A harmadik anya

    Színes horror, thriller, 98 perc, 2007

    Rendező: Dario Argento

  • Mélyvörös

    Színes filmdráma, horror, thriller, giallo, 126 perc, 1975

    Rendező: Dario Argento

  • Sóhajok

    Színes horror, giallo, 98 perc, 1977

    Rendező: Dario Argento

  • A kristálytollú madár

    Színes horror, thriller, giallo, 98 perc, 1970

    Rendező: Dario Argento

  • Tenebre

    Színes horror, thriller, giallo, 110 perc, 1982

    Rendező: Dario Argento

  • A Stendhal szindróma

    Színes horror, thriller, krimi, giallo, 120 perc, 1996

    Rendező: Dario Argento

  • Álmatlanul

    Színes bűnügyi, horror, thriller, giallo, 117 perc, 2001

    Rendező: Dario Argento

  • Phenomena

    Színes horror, thriller, giallo, 110 perc, 1985

    Rendező: Dario Argento

  • Pokol

    Színes fantasy, horror, thriller, 107 perc, 1980

    Rendező: Dario Argento

  • Opera

    Színes horror, thriller, krimi, giallo, 107 perc, 1987

    Rendező: Dario Argento

Friss film és sorozat

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Friss film és sorozat