[TIFF 2021 – Telihold] Egy barátom figyelmeztett, mielőtt megnéztem volna a Cenzor című filmet, hogy a horrorként címkézett alkotás olyannyira „elegantly thrilling”, hogy ő belealudt. Igazságtalan lenne ezzel a sommás ítélettel hagyni az olvasókat, én ugyanis nem aludtam bele; az viszont igaz, hogy aki hamisítatlan zsánerfilmet vár, az csalódni fog – de az is, aki a műfaj egyfajta paródiáját, a műfaji klisék kiforgatását reméli a walesi rendezőnő, Prano Bailey-Bond debütnagyjátékfilmjétől.

Aki a maga során egészen biztosan ismeri – mint arra tanult kollégám utalt ajánlójában – Peter Strickland munkáit, különösen a Berberian Sound Studio című kis műremeket, arra pedig (stílusosan) a nyakamat teszem rá, hogy Dario Argento-giallókon nőtt föl. Ámbár az alaphelyzet történetesen egy tőrőlmetszett művészfilmet, Egoyan A kárbecslőjét idézi: a főhősnő itt is filmcenzorként dolgozik, munkáját, amely Zs-kategóriás kaszabolós horrorok különösen visszataszító jeleneteinek kigyomlálásából áll, megingathatatlan szigorral és precizitással végzi.

A háttérben felsejlenek a 80-as évek thatcheri Nagy-Britanniájának társadalmi feszültségei, amelyek jó táptalajt biztosítanak ahhoz, hogy a megnövekedett bűnözésért a közvélemény haragja az erőszakos tömegfilmeket, azok gyártóit és túlzottan nagylelkűnek ítélt cenzorait találja meg. Például hősnőnket, akiről kiderül, hogy súlyos önvád emészti, húga tisztázatlan gyermekkori eltűnéséért (haláláért?) magát teszi felelőssé, és amikor egy különösen durva horrorfilmben az egykori eset gyanúsan pontos rekonstrukcióját, sőt saját, azóta felnőtt lánytestvérét véli felismerni, ez visszafordíthathatatlan láncreakciót indít el: képzelgés és valóság, film és élet határmezsgyéjén bolyongva végzetesnek bizonyuló nyomozásba kezd. És kérdésessé válik, hogy a képernyőn látható szörnyetegek honnan másznak elő, a filmből vagy Enid (Niamh Algar) szakadozó, fenyegető felismeréseket tartogató emlékezetéből - és ennek fényében talán a válasz is körvonalazódni kezd, hogy mit, hogyan és honnan „vág” valójában a cenzor...

A cselekmény előrehaladtával a rendező láthatólag egyre kevésbé tudja eldönteni, hogy intelligens, önreflexív retróhorrort (a retróság eleve önreflexiót jelent) akar készíteni, vagy enged a csábításnak, és „valódi” slasherbe csúszik át. Csipetnyi társadalom- és médiakritika, ugyanakkor főhajtás a VHS-korszak bűnös romantikája iránt, némi pszichologizálás, vödörnyi „nem vér, hanem piros”-esztétika, szürreális álomlogika-idézés, mértékkel adagolt ijesztgetés – elaludni nem fogunk rajta, de a moziszék karfája is a helyén marad.

Még vetítik: július 25., vasárnap, 20:30, Dacia mozi (Monostor)