Fargo-mozikoncert a 20. TIFF-en Fargo-mozikoncert a 20. TIFF-en

Sejtelmes posztrock a láthatáron

Fargo mozikoncert a 20. TIFF-en

A Coen testvérek zseniális Fargója és a francia Fragments trió elektronikus-posztrock zenéje találkozott tegnap este a Diákművelődési Házban, egy mozikoncert jegyében. A végeredmény egy egyszeri és megismételhetetlen élmény, ami gyönyörűen beigazolja, miért is hívjuk a filmet audiovizuális művészetnek.

Az utóbbi évek TIFF-kiadásainak örökös szenzációjává avanzsált az ún. mozikoncert, amelynek keretében a filmművészet klasszikusaihoz élő zene társul. Ezen események sikeréhez pedig bizonyára nagyban hozzájárul a film hőskorszaka iránt érzett apadhatatlan nosztalgiánk. Digitális bennszülöttekként vágyakozunk az analóg technológia után, éppen úgy, ahogy a Dolby-hangzás kényelméből kiutat keresve várjuk az élőzenés filmvetítéseket, ami ezelőtt 100 évvel még alapértelmezett volt. Nem véletlen, hogy a TIFF-es mozikoncertek ezidáig némafilmeket hoztak magukkal (ld. Metropolis, Faust, A generális), azonban a Coen testvérek mesterműve, a Fargo, markáns vízválasztó ebben a történetben. Hiszen a Fargo hangosfilm, jellegzetes minnesotai akcentussal, amihez Carter Burwell norvég népzenékből inspirálódott filmzenéje nem keveset adott hozzá.

A francia Fragments trió így hatalmas kihívás elé állította magát, amikor elhatározta, hogy ennek a „coeni” víziónak új zenei formát kínál. Már-már íratlan szabály a remake-remix világban, hogy egy újrafeldolgozásnak az áll a legjobban, hogyha az teljesen más irányba indul el az eredeti műhöz képest. Ami ezt a játékot halálugrássá teszi, hogy mindezt érzékeny egyensúlyban kell tartani ahhoz, hogy az ab ovo alkotás ne sérüljön, eredeti jelentését ne írja felül az új forma. A Fragments szerencsére elegánsan vette mindkét kanyart. Burwell gigászi zenekari hátterét és folklórbeütésű hegedűszólóit elhagyta, de valami mást nyújtott cserébe. A három tagból álló Fragments elektronikus zenével, posztrockos dob- és gitárhangszereléssel mesélte el a szánalmas Jerry Lundegaard történetét, aki saját feleségét raboltatja el azért, hogy apósától pénzhez jusson.

Kép a 20. TIFF Fargo filmkoncertjéről

A mozikoncertet felkonferáló TIFF-fesztiváligazgató, Tudor Giurgiu mellett jelen volt Románia francia nagykövete, Laurence Auer, aki magabiztosan kijelentette, hogy a franciák szeretik a Coen testvéreket. És a Fragments koncertjét hallgatva nehéz lenne cáfolni Auer állítását. A trió – noha néha-néha ránézett a vászonra – érezhetően kívülről-belülről ismerte a Fargo belső ritmusát. A zenei betétek másodpercre pontosan maradtak abba és kezdődtek el, olykor két jelenet közötti vágással együtt, máskor pedig egy karakter megszólalása, egy éles zörej indította útjára a zenét. A Fragments jól tudja, hogy egy-egy zenei betét kezdete dramaturgiai fajsúllyal bír, ehhez mérten a dalokat adott karakter perspektívájához lehet rendelni. A brainerdi rendőrnőhöz, Marge-hoz és szende férjéhez, Normhoz idilli, lágy dallamok társultak, míg a két alvilági alaknál, Showalternél és Grimsrudnál erőszakos ritmusok jelentek meg.

Hangzása és hangulatvilága alapján a Fragments zenei aláfestése Lynne Ramsey Sosem voltál itt című filmjének a zenéjéhez hasonult a leginkább, amihez a Radiohead gitárosa, Jonny Greenwood szerzett zenét. A bűn és a bűnhődés egyaránt sejtelmes dallamokban köszön vissza ezekben a filmzenékben, ahol az elektronikus zene olyan ridegséget képes átadni, ami nem csak a szereplőket jellemezheti, de a Fargo esetében mindez a minnesotai és dél-dakotai telet is passzentosan ábrázolhatja.

Kép a 20. TIFF Fargo filmkoncertjéről

Önmagában a mozikoncert mint többszörösen idézőjelbe helyezett műfaj, különös viszonyt épít fel a film képével, a hozzá tartozó eredeti párbeszédekkel. A Fragments érdeme, hogy a Fargo lényegében az a film maradt, ami 1996-ban elnyerte a legjobb rendezés díját Cannes-ban, ugyanakkor a trió zenéje mintha háromszorosan aláhúzta, kiemelte volna a film alapértelmezett jegyeit. Az egyik kézenfekvő példa erre, hogy az élő zene rámutatott az eredeti film elképesztő vágására. A Fargo vágója, Roderick Jaynes, 1997-ben egy Oscar-jelölést zsebelt be munkájáért és újfent beigazolódott, hogy abszolút megérdemelten: a film vágásának ritmusa valójában láthatatlan zene finom ritmusváltásokkal, amire a valódi zene játszi könnyedséggel volt képes csatlakozni. Ironikus módon a mozikoncert csendjei is nagy hatást gyakoroltak a közönségre, pontosabban a film humorára. A csendekben még nagyobbat ütött a szereplők Minnesota nice akcentusa, ahol az előzékeny, eltúlzott „yah” és „you betcha” szavak ismétlődésétől hasát fogta a közönség. Ellenben ehhez kapcsolódik a mozikoncert egyetlen szépséghibája, az optimalizált hangosítás hiánya. A román felirat követésére így több alkalommal kellett hagyatkozni, lévén, hogy az eredeti párbeszédeket olykor teljesen elnyomta az élő zene hangereje.

Kép a 20. TIFF Fargo filmkoncertjéről

A Fargo és a Fragments trió kombinációja összességében pazarul kihangsúlyozta azt, hogy miért is hívjuk a filmet audiovizuális művészetnek. A mozikoncert ad valami régit – valamit, amit már kényelmesen megszoktunk és megszerettünk –, és ad valami újat – valamit, ami meglepetéssel és lúdbőrrel teli. És ebben a képletben az élő zene az évtizedek óta változatlan képet egyaránt élővé és spontánná teszi. Pontosan ez az a típusú vérfrissítés, ami ráfér a 21. század mozijára. Hogy a néző újra azt érezhesse, hogy az az élmény, amit a mozitól kap, az valóban egyszeri és megismételhetetlen.

tiff 2021 című dossziénkból:

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc Cronenberg-filmed?

Szavazó

Melyik a kedvenc Cronenberg-filmed?

Friss film és sorozat