A némafilmes (body) horror örökéletű darabja, az 1927-es, Tod Browning rendezte Az ismeretlen (The Unknown) alá egy angol filmzenei duó, Stephen Horne és Martin Pyne zenélt a minapi TIFF-forgatagban. Az eredmény egy megbízhatóan lebilincselő, konszolidált mozikoncert lett, karakterközpontú filmzenével, baljóslatú zenei motívumokkal és egy olyan filmélménnyel, amely meglepően erősen rímel a 21. századi korszellemre.
Nehéz döntés elé állította a moziszeretőket a TIFF szervezőcsapata szerda este. Egyrészt a főtéren, a szabad ég alatt vetítették Kertész Mihály elnyűhetetlen klasszikusát, a Casablancát, amit csak még szentimentálisabbá tett a tény, hogy hollywoodi pályája előtt Kertész többek között Kolozsváron ismerkedett a filmkészítés mikéntjével. Másrészt a Bánffy-palota udvarára kihelyezett Az ismeretlen nem pusztán kultfilmstátusza miatt vívta ki a figyelmet, hanem azért is, mert egyszeri és megismételhetetlen élőzenével került a nagyérdemű elé. És minthogy e cikk szerzője sem sajátította el a több helyszínen való szimultán létezés képességét, választania kellett. Önmagában nem meglepő, hogy e választás végül a mozikoncertre esett, azonban szívmelengető volt látni, hogy maga az Oscar-díjas Geoffrey Rush (a TIFF idei életműdíjas színésze) is elszántan igyekezett a mozikoncertre, kedélyesen mosolyogva az egymással összesutyorgó rajongókra.
A vetítést megelőzően ugyan két zenész hajolt meg a közönség előtt, Horne és Pyne, de ketten négy fő hangszeren kísérték Az ismeretlent. Horne zongorán és fuvolán játszott (néha szinte egyszerre), Pyne pedig dobbal és vibrafonnal emelte a tétet. Belegondolni is abszurd, hogy az angol zenészduó ennyire kreatívan kihasználta kézügyességét egy olyan body horrort kísérve, melyben centrális motívumokká válnak a karok és kezek. A magát kar nélküli embernek álcázó, bűnös múltú, cirkuszban elvegyülő Alonzo (Lon Chaney) veszedelmesen beleszeret a porondmester lányába, Nanonba (Joan Crawford), aki ódzkodik az őt ostromló erőembertől, Malabartól (Norman Kerry), pontosabban annak vaskos szorításától, kezének érintésétől.
A kéz narratív motívumán keresztül Browning filmje olyan tematikákba is belenyúl, amelyek kísértetiesen kortárssá varázsolják némafilmjét. A női főszereplő, Nanon, egy jelenetben hosszan ecseteli, mennyire retteg és undorodik a férfiak tapogató kezeitől. A jelenet mélyebb tartománya bizonyára már 1927-ben is a nőkkel szemben elkövetett szexuális erőszakra és abúzusra reflektált, de 2023-ból, a poszt-#MeToo korából nézve, Az ismeretlen váratlanul progresszívnek és empatikusnak hat. Érezhető, hogy a mozikoncert zenészei számára is fontos volt Nanon perspektívájának kidomborítása személyre szóló dallamokkal és hangszerrel – így amikor fuvola szólt, a nő is garantáltan megjelent a vásznon.
Persze Az ismeretlen középpontjában ezzel együtt a megszállott férfi leépülése áll, a vágy által hajtott agressziója, öncsonkítása és elmebomlása. A zenészduó ehhez mérten egy fülbemászó, baljós zenei motívummal fémjelezte Alonzo karakterének sorsdöntő fordulatait. És éppen ezekben a momentumokban vált kitapinthatóvá, hogy a zenei kíséret nem egyszerűen illusztratív, hanem alkalmanként interpretatív is. Alonzo kezdetben joviális figurának tűnik, az ártalmatlan rokkant ember álcája mögé bújva. A zenészduó azonban már azelőtt sejteti Alonzo sötét terveit, hogy maga a filmkép ezt expliciten elárulná. A film érzelmi tetőpontján, amikor Alonzo ráébred, hogy hasztalanul csonkította meg magát, akkor ér el a zenei kíséret is a maga tetőpontjára. Az elmebomlás kaotikus dobbal és a zongorahúrok ütésével párosul.
Túl a film, a zene és a kettő kombinációjának hatásain, egy ilyen eseményen a metatextuális jegyek is erős nyomot hagyhatnak a nézőben. Napjainkból nézve van abban valami hihetetlenül megható, hogy Az ismeretlen megjelenésének éve (1927) egyszersmind a némafilm alkonyát is jelzi, hiszen már ebben az évben megjelentek a hangosfilm első próbálkozásai. Az „ezerarcúnak” nevezett Lon Chaney, a 20-as évek fantomja (Az Operaház fantomja, 1925) és Quasimodója (A Notre-Dame-i toronyőr, 1923) pedig a némafilm eltűnésével maga is tragikus hirtelenséggel távozott el tőlünk. Partnere, Crawford, aki ekkor még csak az MGM betörni vágyó üdvöskéje volt, később a hangosfilm, a hollywoodi aranykor megkerülhetetlen dívájává lett. Ezért sem túlzó azt állítani, hogy ez a mozikoncert talán a megszokottnál is emlékezetesebben sűrítette magába a filmtörténet egyik legtörékenyebb szeletét.
A TIFF-es hagyományokhoz híven tehát Az ismeretlen mozikoncertje sem okozott csalódást, a néma kép feltámadott és újra zenélt. Ráadásként – nehéz választások ide vagy oda – az sem volt utolsó élmény, hogy a moziszeretők a Casablanca Marseillaise-jelenetére bandukolhattak haza az este megkoronázásaként.
