Ha eddig nem tudtad, ki az az Arsenie Boca, Alexandru Solomon filmjéből sem fogod megtudni – de azt biztosan igen, hogy mekkora a homály az emberek fejében és a vallásos káosz Romániában.

Tisztázzuk azért, hogy Alexandru Solomon kreatív/önreflexív dokumentumfilmjének címszereplője az „Erdély szentjeként” is emlegetett  ortodox szerzetes, teológus és muralista Arsenie Boca, aki 1910-ben született Zian Boca néven, életét egy Brassó, majd egy Hunyad megyei kolostorban élte le, népszerűsége miatt a Securitate meghurcolta, kényszermunkára küldte a Duna–Fekete-tenger csatornához, majd börtönbe zárta. Közvetlenül a rendszerváltás előtt hunyt el, a 2000-es évek derekán emléke egyre népszerűbb lett, gyógyítóként és teleportálásra is képes csodatevőként kezdték emlegetni, no meg delejes tekintetű arcképét ábrázoló emléktárgyak sokaságát dobták piacra. 2010-ben már tízezrek zarándokoltak el a sírjához ünnepnapokon, és bár 2015-ben elindították szentté avatásának a folyamatát, az ortodox egyházon belül máig sincs egyetértés az ügyében.

És hogy ki az az Alexandru Solomon? A 2000-es évek legeredetibb hangú román dokumentumfilmese, aki csupa izgalmas témát választva próbálja megmutatni, hogy milyen is napjaink román társadalma és miért ilyen – hogyan vetül rá még mindig a kommunista elnyomás árnyéka, és hogyan (nem) tudja feldolgozni az azóta eltelt 30 év alatt felgyűlt csalódásokat. Lényeges, hogy A nagy kommunista bankrablás (Marele jaf comunist), a Háború rövidhullámon (Război pe calea undelor), a Kapitalizmus – a mi titkos receptünk (Kapitalism – Rețeta noastră secretă) és a Tarzan tojásai (Ouăle lui Tarzan) éles eszű, nyers valóságunk iróniáját megmutatni merész, a formával is bátran kísérletező rendezőjének új filmjét látjuk, hiszen témaválasztásával az Arsenie... is szépen folytatja az említettek vonalát, ugyanakkor Solomon vállaltan szubjektív szemszöget ad filmjének, annyira, hogy ő maga, szereplőként indítja a sztorit. Saját 2017-es performanszát vágja a film elejére: az orosz pátriárka bukaresti látogatása előtt állt ki a román pátriárka palotája elé, nyakában Vlagyimir Putyin, a két egyházi vezető és a korrupció miatt később bebörtönzött politikus, Liviu Dragnea képével, megvágja a kezét és aprópénzt szór – így próbálta felhívni a figyelmet arra, hogy a diktatúra alatt ortodox papok sokasága, köztük maga a pátriárka is együttműködött a Securitatéval.

A „zavarodott polgár” néhány évvel később Arsenie Boca mítoszát próbálja megfejteni, és mivel elmondása szerint „egyedül nem bírja megérteni”, miről is szól Boca évekkel a halála után berobbant kultusza, castingol egy busznyi embert, akikkel együtt, zarándokút formájában felkeresik a szerzetes életének néhány helyszínét. Az egész egy szép, irányított játék, játékvezetőnk a rendező. A különböző helyszíneken egymást segítő csoportként körbeülve a szereplők Boca életéről és csodatételeiről szóló legendák és hiedelemek leírásait kapják a kezükbe, valamelyikük felolvassa, majd megbeszélik: együtt próbálják darabjaira szedni a kultuszt, miközben egy társuk Arsenie-jelmezt öltve folyton ott „kísért” körülöttük.

Talán mindebből már kiderült, hogy az útifilm megrendezett és spontán jelenetek szatirikus egyvelege, vállaltan beállított, „indukált” helyzetekből építkezik, miközben folyton – akár szándékoltan hibás képekkel is – emlékeztet, hogy ez egy nagyon komoly játék. Miközben legendával és valósággal, múlttal és jelennel játszik, Solomon a képmélységet is kreatívan használja: az egy-egy gondolatról való reflektálás köré szerveződő jelenetek része afféle „élőképek” felvétele is, ezek hátterében vagy előterében, pompázatos függöny előtt a szereplők elmondják saját, személyes Arsenie-élményüket vagy a mítoszhoz való kapcsolódásukat. Ezek az intim, személyes portrék olykor megrázó személyes drámákat villantanak fel, és bizonyos helyzetek nyomán érthetővé válik számunkra az emberek misztikum iránti nyitottsága. Egy csomó előítélet is előkerül, hallunk határozott és nyilvánvalóan tanult (és viccesen hangzó) véleményeket légionáriusokról, zsidókról, cigányokról, magyarokról (pl. felcsendül történelmi tényként, hogy „de Erdélyben korábban a magyarok voltak többségben”, a beszélgetőtárs meg elintézi egy „na és?”-sel, és nincs folytatás – ez pont jó így, és pontosan jelzi, hogy a magas politika és a hétköznapi ember szintjén zajló diskurzus mennyire bír különbözni egymástól).

Akármennyire leköt és szórakoztat, a film pengeélen táncol épp emiatt a felvállalt és hangsúlyozott megrendezettség miatt – zavarba ejtő, hogy sokszor nem világos, hol kezdődik a játék, és hol őszinte/spontán a megszólalás –, ugyanakkor felmerül a film etikusságának a kérdése is. A közönség ugyanis teli szájjal nevet a szereplők gondolatain – de nem igazán velük, hanem valljuk be: rajtuk és a nyilvánvaló butaságokon, amik elhagyják a szájukat. Bár érteni véljük, hogy miért kapaszkodnak a csodatevőnek hitt szerzetes legendájába, ahogy a zarándoklat résztvevőit nézzük és hallgatjuk, egyre megdöbbentőbb lesz számunkra az a szellemi sötétség, ami ezekből az emberekből árad. Van közöttük egy színészhallgató és egy nem gyakorló színész, a többiek közül egy-kettőnek talán van még köze az előadóművészethez, társaik viszont állítólag teljesen amatőrök – felmerül a kérdés, hogy játszanak-e a kamera előtt, mennyire adják önmagukat (olykor érezhetően szerepelnek). Ettől függetlenül nem biztos, hogy helyes nevetség tárgyává tenni őket: nevethetünk-e bűntudat nélkül mások korlátoltságán? Vagy: tudták ők, hogy ennyire „viccesek” lesznek a filmben? Miközben persze végig szerethetőek is maradnak, a kalandor zenésztől az egyetemistáig, az ufólátótól és a halálközeli élményéről beszámolótól a kisnyugdíjas könyvelőig – ez menti meg a filmet a vádaktól. Bár zavarba ejtő és kizökkentő ez a sok bizonytalanság, ami a nézőben ébred, Solomon végülis azt csinálja, amiben a legerősebb: vélt vagy valós eseményekből kiindulva megmutatja a kisember személyes drámáit, a társadalmi valóság dimenzióiba helyezve azokat.

Az Arsenie – Viața de apoi nyár eleji, TIFF-es ősbemutatója után valaki a közönségből feltette a nagy kérdést a rendezőnek és Ada Solomon producernek, hogy milyen az őbennük élő Arsenie-kép. Szerintük a hajdani szerzetes okos ember volt, a kommunikáció mestere, aki megtalálta a szót a tömegekkel. Nos, ez a kép nem igazán szerepel a filmben, és ez így van jól: ahogy a cím szójátéka is jelzi, alkotóik nem Arsenie Boca történelmi hitelességű portréját rajzolják meg, hanem a túlvilági, azaz az utóéletét.