A jó hír az, hogy az idén nagyobb vásznon, nagyobb teremben lehet nézni a versenyfilmeket. Rossz hír pedig nincs is, íme az első adag versenyfilm a TIFF kezdőnapjairól.

David Bonneville: O Último Banho / The Last Bath / Ultima baie, portugál–francia, 95 perc, 2020

Az utolsó fürdés azok közé a filmek közé tartozik, amelyek jóval komplexebbek, mint amilyennek első látásra látszanak – úgy összetett, hogy közben pofonegyszerűnek tűnik. Josefina (Anabela Moreira), a felszentelés előtt álló apáca  egy napon azt a hírt kapja, hogy édesapja meghalt, hazautazik a temetésre, és ott szembesül egy nehezen megoldható helyzettel: lánytestvérének fia, Alexandre (Martim Canavarro), akit nagyapja nevelt, egyedül maradt, mivel anyja szanaszét bolyong a világban, ezért a tizenötéves fiúra, hacsak nem veszi gyámságába a nagynénje, árvaház vár. Az életét Istennek ajánló nő ezért, először kénytelen-kelletlen, aztán egyre inkább feléledő anyai ösztönei hatására szárnyai alá veszi a kamaszfiút – mígnem felbukkan a láthatáron az igazi anya, Angela (Margarida Moreira).

David Bonneville rendező – akinek ez az első nagyjátékfilmje – leheletfinom utalásokkal és szimbolikus gesztusok révén rajzolja meg a kettejük között kibontakozó, nagyon árnyalt viszonyt, amelyről végig nem dönthető el pontosan, milyen természetű. És mindvégig érezzük, hogy a fiú valódi és nevelőanyjával, a két nőnek (akik egyébként a való életben – is – ikertestvérek, a filmben viszont radikálisan eltérő karaktereket alakítanak) egymással való kapcsolatában lappang valamiféle titok, valami kimondhatatlan ivódott bele a vidéki ház ódon kőfalaiba. Josefina és Alexandre sebeket viselnek, szó szerint, fizikálisan is, a szerzetesnővér testének sanyargatásával tartja távol a romlandó húst érő világi hívságokat, a nagykamasz is folyton megsebződik, a nő kimossa sebeit, ápolja, vigyáz rá, fürdeti, mint egy magatehetetlen kisgyereket – jelképes, metaforikus mozzanatok ezek, mégsem tolakodóan szájbarágósak. Ellenkezőleg: a testfelületek állandó, diszkrét érintkezése, a bensőséges gesztusok az intimitás mozivásznon ritkán tapasztalható légkörét teremtik meg; erotikától sem mentesen, de messziről elkerülve a harsány-közönséges ábrázolás csapdáit. A portugál rendező klisék nélkül beszél megtisztulásról, vezeklésről, megbocsátásról, az emberi viszonyok sérülékenységéről – és ez már önmagában sem kevés. (pazs)

Még vetítik: július 26., hétfő, 15:30, Florin Piersic mozi

Filipp Jurjev: Kitoboy / The Whaler Boy / Vânătorul de balene, orosz–lengyel–belga, 2020

A gyermek- és felnőttkor közé szorult tinédzserévekre a nagy felfedezések időszakaként szoktunk hivatkozni. Hatványozottan érvényes ez az állítás az orosz elsőfilmes, Filipp Jurjev bálnavadász hősére, Leshkára, aki számára az internet világa, a felhőkarcolók és szőke lányok látványa inkább delíriumos álomkép, semmint valóság. A fiút övező élettelen tundra elszigetelt törzslakóvá teszi Leshkát, nem véletlen, hogy a külvilág beszüremkedése az ő esetében jóval drasztikusabb, mint egy átlagos kamasz srácnál. És ahogy azt a tizenéves naivitás és szenvedély megköveteli, Leshka seperc alatt beleszeret egy amerikai, szexchatet közvetítő lányba. A lehetetlen szerelem pedig minden határt lerombol a fiúban: a lányért megkérdőjelezi otthonát, legjobb barátját, de még tulajdon anyanyelvéről, a csukcs nyelvről is hajlandó volna lemondani a detroiti szexmunkás kedvéért.

Jurjev rendezése kétségtelenül az év egyik legütősebb coming of age-története, főként azért, mert páratlan érzékkel képes társítani különböző hangulatokat. A The Whaler Boy huncut humora sosem teszi komolytalanná Leshka őszinte küzdelmét és a film elképesztő vizuális világa úgy varázsol otthonosságot a rideg tundrába, hogy a nézőben nem születnek keresetlen illúziók a Bering-szoros kényelméről. Jurjev megközelítésében van valami megrázó emberközpontúság, ahogyan amatőr szereplői saját álmaikkal találkoznak, ahogyan a külvilág szele egyszerre csábítja el és rémiszti meg őket. A bálnavadász falu elmaradottságáról furcsamód az árul el a legtöbbet, hogy ebben a közösségben az amerikai álom fogalma még nem eltemetett múlt. Jurjev rendezésében ez egy különös paradicsomi állapotként definiálódik, ami (némi iróniával) azt jelzi, hogy szükségünk van az elvágyódásra. Hogy valójában nem a vágy tárgya, hanem maga a vágy mozgat minket. Hogy az ismeretlen felfedezése a már jól ismert otthont is újrateremti számunkra. (fb)

Vetítik még: július 29, 18:15, Florin Piersic mozi

Iuli Gerbase: A nuvem rosa / The Pink Cloud / Norul roz, brazil, 95 perc, 2021

Nehéz úgy nézni ezt a brazil versenyfilmet, hogy folyamatosan ne az elmúlt másfél esztendő történései járjanak referenciaként a fejünkben – pedig az alkotók fontosnak tartották leszögezni, hogy a film a pandémia előtti évben már elkészült, „minden hasonlóság a valósággal a véletlen műve”. De hát mire gondolhatnánk akkor, ha azt látjuk, hogy egy semmiből előgomolygó, mérgező rózsaszín felhő (a színszimbolika megérne egy misét) arra kényszeríti az embereket, hogy maradjanak otthon vagy zárkózzanak be ott, ahol éppen vannak, ha nem akarnak a felhővel való érintkezés következtében tíz másodpercen belül halottnak lenni? Hőseink, egy férfi (Eduardo Mendonça) és egy nő (Renata de Lélis) arra ébrednek egy másnapos reggelen, hogy abból, ami vad egyéjszakás kalandnak indult köztük, egyik pillanatról a másikra kényszerű összezártság lesz, nem tudni, meddig – tehát felkészülnek a meghatározatlan ideig tartó együttlétre.

Ebből az alaphelyzetből még bármi lehet, többfelé nyílnak utak belőle, műfaji, elbeszéléstechnikai értelemben is. Az viszonylag hamar világossá válik, hogy a brazil rendezőnő, Iuli Gerbase nem valamiféle disztópikus sci-fi irányába bonyolítja tovább a cselekményt, hanem két ember vívódásokkal teli közös történetének leszünk tanúi, katasztrófafilm helyett tehát kamaradrámát kapunk. És mi tagadás, a karakterek viselkedésében, a bennük lezajló lélektani folyamatokban, kettejük – később pedig hármójuk, mert az évek teltével a nő enged a férfi szelíd nyomásának, és hajlandó anyává válni – viszonyának alakulásában gyakran szinte kínos pontossággal ismerünk rá karanténbeli önmagunk attitűdjeire. A férfi ajándékként fogja fel a helyzetet, hálát ad egymásra-ítélt mindennapjaik apró örömeiért, berendezkedik a közös életre; a nő menne már, utazna, élne, börténként éli meg az egészet, olyasmiként, ami kívül van a normális ügymeneten – magától az élettől való megfosztásként. Csakhogy egy ilyen (lényegében) kétszemélyes kamaratörténet olyan narratív konstrukciót kíván meg, amely képes közel két órán át fenntartani a feszültséget és a nézői érdeklődést – A rózsaszín felhőt azonban egy idő után olyan hosszadalmasnak éljük meg, mint hőseink a kényszerű bezártság unalmát. Bár lehet, a zsűri épp ezt értékeli majd benne: tartalom és forma kivételes egységét. (pazs)

Még vetítik: július 26., hétfő, 13 óra, Florin Piersic mozi