A krakkói születésű lengyel forgatókönyvíró-filmrendező sokáig két-három évente jelentkezett egy-egy újabb filmmel, az utóbbi időben azonban erős löketet kapott a karrierje: egy filmen épp utómunkázik, míg egy másik bemutatóra vár, és közben már előkészíti a következő projektjét. A TIFF 3×3-as szekciója a rendezőnő három legmarkánsabb filmjét mutatja be: a Berlinalén díjazott Testről (Ciało) és az Arcról (Twarz) már írtunk korábban; következzen pár gondolat a Soha többé nem fog havazni-ról: ajánlani szeretnénk ezt a lírai hangvételű, különleges filmet, amelyet Michał Englerttel közösen rendezett, és amely idén Lengyelországot képviselte a legjobb idegen nyelvű film Oscarjáért folyó versenyben.

Bár sokan csak nemrég, A másik bárány (The Other Lamb) című szektás horror apropóján figyeltek fel rá, már 2000-ben bemutatott első és második nagyjátékfilmje, a Boldog ember (Szczęśliwy człowiek) és az Ő – A lepkeszárny érintése (Ono) is Az év felfedezettje Európai Filmdíjáig repítette Małgorzata Szumowskát. Bár mindkét alkalommal a jelöléssel maradt, azóta az egyik legizgalmasabb világú lengyel szerzői filmessé vált. Valamennyi munkája elgondolkodtató, cseppet sem szokványos történet, társadalomkritikával megfűszerezve, súlyos fekete humorral és sajátos filmnyelven elmesélve, vizuális metaforákkal sűrűn tűzdelve – amilyen a mostani 3×3-as válogatás többi darabja és a TIFF-en régebb vetített Az Ő nevében (W imię…) is.

Bizonyos értelemben ez a film a Test férfi verziója: ahogy annak Anna nevű szereplője egy veszteség nyomán az ezotériába menekült, és médiumként próbált segíteni embereken, itt a szintén egy személyes – sőt, azon jóval túlmutató, hiszen a csernobili robbanásról van szó – tragédia emlékétől szenvedő fiatal férfi, Zhenia segít, ezúttal masszőrként, egy nagyvárosszéli lakóközösség tagjain. Szemmel láthatóan határozott elképzeléssel és tervvel érkezik, és már legelső találkozásunkkor kiderül, hogy nem egyszerű masszőr ő: különleges képességekkel rendelkezik, amelyeket akár saját terveinek sem restell alárendelni. Csakhogy mi lehet az a terv? Bizalmi állása van, az emberek beengedik a házukba és a magánéletükbe, mindent lát, mindent tud, sőt, mindent megérez. Sarlatánnak tűnik elsőre, azt mondja az embereknek, hogy elveszi a fájdalmukat, masszázzsal és hipnózissal „gyógyít”, bár sokszor csak arra van szükségük, hogy valaki meghallgassa őket. Középkorú újgazdagok elkényeztetett, sznob, alkohollal, betegségekkel, gyásszal és főleg magánnyal és rengeteg láthatatlan fájdalommal teli világába lép be, testi és lelki enyhülést hoz – miközben időnként háborzongatóan titokzatos, rejtett erő feszül benne, és ki tudja, mit művel a házban, amíg kliensei aléltan alszanak...

Legújabb mozgóképes varázslatához Szumowska élvonalbeli lengyel színészeket (Agata Kulesza, Maja Ostaszewska, Weronika Rosati, Andrzej Chyra, Łukasz Simlat) hódított meg, akik közül többel korábban is dolgozott, s talán a köztük levő régi összhangnak is köszönhető, hogy nagyon erős alakításokat láthatunk a vásznon. A főszerepet alakító Alec Utgoffal ez az első közös projektje, a színésznek pedig kétségtelenül ez lett az eddigi legösszetettebb szerepe és egyben legkiforrottabb alakítása is. A Stranger Thingsszel ismertté vált, ukrán származású, Angliában élő színész most hol lengyelül, hol oroszul játszik, és olyan, mint egy világsztár orosz balettáncos: titokzatos, gyönyörű, légies, egyik háztól (és a házakon belül) a másikig leírt „piruettjei” teljesen valószerűtlenek. Hiába fogy a filmidő, egyre csak ott lebeg körülötte a kérdés, hogy valójában ki ez a titokzatos félmosolyú, pókerarcú figura: csaló vagy angyal? Az emberek megnyílnak előtte, s ő vissza is élhetne ezzel számtalanszor, számtalan formában – megteszi-e valaha? És mi az a lökés, ami erre rávehetné? Vonzódik-e a nőkhöz – vonzódik egyáltalán valakihez? Tényleg rendíthetetlen a nyugalma, vagy a sok magánakvaló és megkeseredett ember ki tudja végre hozni a sodrából? 

A film másik két síkja ellenpontozza a frissen épült, mégis gyászos hangulatú lakópark késő őszi képeinek ridegségét, bár tónusaiban ezek a képek sem lesznek melegebbek: az elegáns lakónegyedbe járó masszőr egy tömbházlakás szegényes szobájában húzza meg magát, és máig kísértik az emlékei. A címbeli, későre érkező hó a felrobbant atomerőmű hamujának szállingózására rímel egyfajta mindent lenullázó megtisztulásmotívumként, ahogy a gyerekként elvesztett anya és a film jelenében segítségre szoruló anyák képe között is érzékeny párhuzam – szereplőnk tetteinek lehetséges mozgatórugója – emelkedik. 

Elnevetjük magunkat, amikor egy kislány a vécén ülve filozofál, mosolygunk a helyzet abszurditásán, amikor Zheniának nem embert kell masszíroznia, és az egyre furcsább és mágikusabb jelenetek nyomán egyre kíváncsibban találgatjuk: hogyan érhet véget ez a történet? Kapunk-e valaha magyarázatot Zhenia különleges képességeire? Vagy el kell hinnünk azt a butaságot, hogy aranykeze, telekinetikus és hipnotikus képességei a gyerekként Pripjatyban átélt radioaktív hatás eredményei? Vagy nem is butaság ez, hanem maga a Csoda? 

Nem biztos, hogy szükségünk van a pontos válaszra. Csak dőljünk hátra, és kalandozzunk a házak és életek között, engedjük, hogy minket is magával ragadjon a film melankolikus és álomszerű hangulata, Utgoff fantasztikus színészi jelenléte, egyenesen a kamerába intézett szavai, hogy a film két órája – a szereplőkéhez hasonlóan – a mi szürke hétköznapjainkban is felüdülés legyen. Szumowska korábban sem rágott semmit a nézői szájába – miért éppen most tenné? Zavarba ejtően táncol a műfaji határokon, drámát, melodrámát, szatírát és sci-fit kever varázslatos egyveleggé, és gyönyörűen filmezett képei érzelmes zongoramuzsikájával együtt még hosszan elkísérnek.