Ezeknek a bárányoknak leginkább nem a farkastól kell félniük, hanem attól a pásztortól, aki Jézusnak adja ki magát.  

Malgorzata Szumovska izgalmas színfoltja a kortárs lengyel filmnek. Sajátos hangulatú filmjeiben előszeretettel kukkant be különböző vallási kisközösségekbe – így volt ez a 2018-as Arcban, vagy Az Ő nevében című filmjében is 2013-ban, amellyel a Berlinálén elvitte az LGBTQ-témájú filmek közt kiosztandó Teddy Awardsot – az utóbbiban egy népszerű pap kálváriáját mutatta be, aki homoszexualitását igyekszik titkolni. Ezúttal azonban a rendezőnő sokkal jobban elrugaszkodott a mindennapoktól és a széles körben ismert vallási közösségektől, és egy furcsa szektát állított a középpontba. A másik bárány esetében nem annyira látványos és borzongató szektáról van szó, mint a mostanában egyre nagyobb teret hódító folkhorrorokban – mint amilyen mondjuk a Midsommar vagy az Örökség. A Pásztor nyája sokkal visszafogottabb, mégis borsódzik tőle az ember háta.

Egy érdekes közösség éldegél látszólagos harmóniában az erdő mélyén: lila egyenruhában a feleségek, kékben a lányok sürgölődnek a kunyhók körül, akiknek egyetlen céljuk, hogy a csoport egyetlen férfitagját, vezetőjüket, a Pásztornak hívott Michaelt szolgálják. Ez A szolgálólány meséjét idéző idill pont olyan bizarrul működik, ahogy hangzik, az erősen Krisztus-komplexusos férfi nappal prédikál, éjjel a kiválasztott feleségeinek adja a „kegyelmét”, közben pedig alig várja, hogy a lányok is menstruálni kezdjenek, és tovább duzzadjon a háreme. Nem olyan véletlen, hogy a vallási vezetőről elsőre nem Jézus – bár külsőre tényleg nagyon hasonlít –, hanem mondjuk Charles Manson vagy az amstetteni rém ugrik be: a férfi úgy tartja terrorban a nőket, hogy azok fel sem fogják mindezt. Egyedül a főhősnek, Selah-nak kezd nővé válása hajnalán bűzleni a dolog, és fokozatosan ráébred, hogy prédikálás ide vagy oda, a krisztusi fürtök alatt egy szörnyeteg lapul.

A pásztor feketeöves manipulátor: nem fizikailag bántalmazza a nőket, hanem pszichésen terrorizálja a nyáját úgy, hogy az legtöbbjüknek fel sem tűnik. Elhiteti a társadalomból kimenekülő, elesett nőkkel, hogy valóban ő az Atyaúristen, olyan egyszerű szavakkal vonja őket bűvköre alá, hogy minden aktus előtt elmondja: tökéletes vagy és elfogadlak. Selah-t azonban más fából faragták, és ugyan egész életében áhítattal csüngött a Pásztor szavain, az első vérfolt nemcsak a nővé érésének fizikai jele, hanem azé is, hogy a lány öntudatra ébred. Rémálmaiban már fizikai formát is ölt az abúzus, amely egyre közelebb sodorja ahhoz, hogy ne csak álmában üvöltsön.

A rádöbbenésen az is segít, hogy a közösségnek költöznie kell, így a Pásztor vezetésével megindulnak az „Éden” felé, ahol kis népével végre békében letelepedhet. A pusztában való vándorlás azonban mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, és mire a festői tó partjára érnek, már nyoma sincs az addig olajozottan működő rutinnak. Kifejezetten izgalmas megoldás volt Szumovska részéről, hogy a költözés tényét egy rendőr közli a pásztorral: egészen addig kortalannak tűnik a történet. A ruhák, a kunyhók és a befont hajak láttán az ember szinte bármelyik korban elhelyezheti a sztorit, a villogó rendőrautó és az intézkedő rendőr viszont jól fejbe kólintja az embert: ez mind napjainkban történik, és nem a középkorban. Ennek fényében még gyomorforgatóbb, hogyan képes valaki egy csapat nőt belemanipulálni abba, hogy egy belterjes közösségben éljenek egy olyan férfival, aki csak a lánygyermekeket hajlandó elismerni.

A szekta elszigeteltségét a film látványa is rendkívül jól érzékelteti: Szumovska állandó operatőre, Michał Englert rendkívül markáns képekkel mutatja be a kies erdőben élő csoportot. Sokszor látjuk a menetelő szektát nagytotálban, ami által valóban úgy tűnik, hogy ők az egyetlenek a világon. Sokszor már-már festményszépségű kompozíciókba foglalja a főhősöket, amibe hihetetlenül jól illik bele a Selah-t alakító Raffey Cassidy, aki porcelán bőrével és vakítóan kék szemével tényleg olyan, mintha lefestették volna. Bár a sűrű erdő, a göcsörtös fák és a kietlen fennsíkok önmagukban is lehengerlően puritán díszletként szolgálnak, a szekta eredeti lakhelyén található, furcsa, kifeszített kötelek méginkább nyugtalanítóvá, egyúttal egyedivé teszik a látványvilágot, főleg úgy, hogy semmi magyarázatot nem kapunk végül céljukra.

A másik bárány egészen biztosan nem a tempójával fogja levenni a nézőket a lábáról: bár csak másfél óra, nagyon lassú ütemben csordogál. Még a szereplők mozdulatai is lassúak, gyakran hosszú másodpercekig látjuk mozdulatlanul őket, ezáltal is időtlenként bemutatva a szektán belüli körforgást. A konkrét fordulópontokat legtöbbször nem látjuk, csak sejteti a film, emiatt a történteket is egy fokkal nézőpróbálóbb feladat összerakni. Bár az előzetes és a műfaji megjelölés (horror) csalóka lehet, A másik bárány egy viszonylag nehezebben befogadható feminista művészhorror, ám aki fogékony rá, annak nagyon hamar be tud kúszni a bőre alá a nyáj szorongása a lenyűgözően fényképezett filmkockákon keresztül.