Ráció és hit, igazságszomj és vallási fanatizmus szülte delíriumos ábrándok: e napjainkban különösen aktuális témák állnak Dustin Lance Black minisorozatának középpontjában, mely valójában egy kisképernyőre írt családregény, de nyomokban detektívthrillert is tartalmaz.
Azért könnyű hitről és vallásról vitatkozni, mert az efféle diskurzusokhoz nincs szükség tényekre. A tények gyúanyaga az empirikus valóság, a hité pedig a mély meggyőződés, az intenzív érzelmi azonosulás. Összeegyeztethető egyáltalán a mindennapok hűvös racionalitása a sokszor megcementesedett, életidegen dogmákon alapuló vallásos gondolkodással? Mi történik, ha valaki e két világ közé ragadva harapófogóba kerül? Örökké időszerű kérdések, melyekre épp a megfelelő pillanatban igyekszik válaszokat találni Dustin Lance Black tavaly, a Hulu kínálatában debütált minisorozata, A mennyország zászlaja alatt: olyan korban élünk (koronavírus-járvány, ukrajnai háború, gazdasági válság), amikor évtizedek, sőt évszázadok során érlelődött bizonyosságok omlanak porrá, ilyenkor pedig óhatatlanul megpróbáljuk újratájolni erkölcsi iránytűnket, s biztos támpontok után kutatunk, melyek segítenek eligazodni a zűrzavarossá váló világban. A hit a harmadik évezred hajnalán egyre kevésbé tűnik efféle támpontnak, de vajon miért – és hogyan – veszítette el a jelentőségét modern életünkben? A mennyország zászlaja alatt példás következetességgel mutat rá a válaszra.
A produkciót Jon Krakauer azonos című tényregénye inspirálta, mely Brenda Lafferty (Daisy Edgar-Jones), egy ifjú családanya és kislánya brutális meggyilkolásának 1984-es esetét dolgozza fel, szinte már kényelmetlenül részletes – és többnyire lesújtó – röntgenképet alkotva az Egyesült Államokban veretes múlttal rendelkező vallási mozgalomról, a mormonizmusról. Brenda férje, Allen (Billy Howle) révén csöppen a Utah állam egyik legbefolyásosabb mormon családjának számító Lafferty-dinasztiába. Amikor ismeretlen tettesek kioltják a fiatal nő és tizenöt hónapos kislánya életét, az ügy felgombolyításával megbízott kisvárosi nyomozó, Jeb Pyre (Andrew Garfield) – aki egyúttal a helyi mormon felekezet megbecsült tagja is – ráébred, hogy a bűntény szoros szálakkal kötődik a Lafferty-családhoz, melynek korábban békés, törvénytisztelő férfitagjai az évek során radikalizálódtak, s a vallási fundamentalizmus felé fordultak. Jeb és pajut indián származású társa, Bill Taba detektív (Gil Birmingham) egyre több, s egyre messzebbre vezető mellékszálat fejtenek fel, miközben az elkövetők után kutatnak, s lassacskán a mormon közösség valódi természetével kapcsolatban is sorsfordító felfedezéseket tesznek. Pyre még sziklaszilárdnak vélt hitében is meginog, így hamarosan választania kell világnézeti meggyőződése és szakmai kötelességtudata között.
Bár szinte mindenütt bűnügyi sorozatként hivatkoznak rá, A mennyország zászlaja alatt valójában kisképernyőre írt családregény, mely nyomokban detektívthrillert is tartalmaz. A narratívát ugyanis nem a nyomozás szokványos menetrendje határozza meg: Brenda figurája, továbbá a Lafferty-család sárfekete története flashbackek révén, utólagosan rajzolódik ki a szemünk előtt. A forgatókönyvírók bizonyos értelemben passzivitásra kárhoztatják Pyre és Taba karakterét: a detektívhősök feladata sok esetben pusztán annyi, hogy a kihallgatott gyanúsítottakkal együtt elmerüljenek a múltban, majd a vallomások révén megszerzett információk alapján cselekedjenek – ehhez képest a széria csak ritkán mutatja fel krisztálytisztán intellektuális műveletként a bűnfelderítést. A Brenda halálához vezető események – kivált a Lafferty-fivérek, Dan (Wyatt Russell) és Ron (Sam Worthington) fundamentalista pálfordulása, majd bukása – egyébként is tekintélyes szeletet hasítanak ki a cselekményből, míg a kvázi-főhős Pyre az utolsó két epizódig – mintegy külső szemlélőként – a „családi legendárium” mozaikdarabkáinak összeillesztésén fáradozik, s az imént említett személyes dilemmája kissé későn körvonalazódik.
A két tulajdonképpeni antagonista, Dan és Ron saját elmondásuk szerint azért térnek vissza a mormonizmus 19. századi tanításaihoz – a mozgalom alapítója, a száznegyven évvel korábban elhunyt Joseph Smith avíttas, a modern közgondolkodással szöges ellentétben álló dogmáihoz –, mert felekezetük elöljárói az idők során letértek az ősatyák által kijelölt „igaz” ösvényről. Ez azonban merő porhintés: a Lafferty-testvéreket az önzés és a megalománia vezérli, amikor egy sor kérdésben (többnejűség, pedofília, adóelkerülés) élesen konfrontálódnak a többségi társadalommal. Valójában nem az amerikai kormányzatot, az állami intézményrendszert vagy a szekuláris erkölcsöt támadják, „csupán” felfedezik magukban azokat a toxikus magatartásmintákat és zsarnoki ösztönöket, melyek hosszú nemzedékek óta a mormonok kollektív tudattalanjában lappangtak. Pokoli örökséget cipelnek tehát a vállukon, s e tekintetben jelképértékű karakter a Lafferty-klán patriarchája, a Christopher Heyerdahl által alakított Ammon: egy szelíd pillantású, de sátáni természetű akarnok – igazi báránybőrbe bújt farkas –, akinek szektás ügybuzgalma és „mély istenhite” mögött csupa rideg kalkuláció és fondorlatos aljasság rejtőzik.
Dan, Ron és a dinasztia többi tagja tehát voltaképpen „az apák bűneiért” lakol meg, jóllehet ez a legcsekélyebb mértékben sem enyhíti rémtetteik súlyát. Egyébként érdekes megfigyelni, hogy a Lafferty-testvérek demagóg retorikájában miként köszönnek vissza a politikai populizmus jellegzetes elemei: az elitellenesség, a bűnbakképzés vagy épp az összeesküvés-elméletek. (Nem mintha a fivérek mindennapjaiba ne szüremlene be a politika: az üzletemberként sikert sikerre halmozó Ron mélyen beágyazta magát a helyi közéletbe, míg a hatalomvágytól megrészegült Dan a történet egy pontján seriffnek jelölteti magát.) Black és a széria forgatókönyvírói érzékletes képekkel és emlékezetes dialógusokkal mutatják be a két antagonista színeváltozását: azt, hogy miként szervezik meg fundamentalista közösségüket, hogyan „hajlítják meg” a valóságot, s lényegülnek át – az isteni kinyilatkoztatásra, s belső sugallataikra hivatkozva – kockásinges átlagemberekből már-már mitikussá növesztett szörnyetegekké.
A modern egyház tanításaitól való elfordulás, az ősi vallások újrafelfedezése, az „alternatív hitélmények” hajszolása természetesen a 21. század hajnalának korszellemétől sem idegen gondolat: a katolicizmus tekintély- és pozícióvesztése, továbbá a mindennapok rohamos szekularizálódása miatt egyre többen keresnek és lelnek szellemi menedéket a keleti vallásokban, a spiritualizmusban, vagy épp a motivációs trénerek és egyéb talmi lélekkufárok ölelő karjai között. A mennyország zászlaja alatt tehát korunkban is érvényes üzenetet fogalmaz meg: a nyugati ember oly mértékben elvágta magát a vallásosságtól, az élő hittől, a spirituális dimenziótól, hogy amikor újra ezen értékek felé fordul, torz, önpusztító eszmék hálójába gabalyodik, és végül – szélsőséges esetekben – még a civilizációból is kiiratkozik.
A széria túlságosan bonyolult időstruktúrát működtet, s emiatt gyakran megtörik a cselekmény folytonossága. Az események három különböző idősíkon peregnek: a jelenidőben Jeb és Pyre igyekszik megtalálni Brenda gyilkosait, a közelmúlt síkján a Lafferty-család előéletével ismerkedünk meg, a régmúlt kosztümös históriája pedig Joseph Smith cselekedeteit és halálát regéli el. Ez utóbbi cselekményszál zavaróan kirí a többi közül: nemcsak látványvilága szerény, de még a sztorija is unalmas, ráadásul az elbeszélésmódja olyannyira szakadozott és kusza, hogy még a sokat tapasztalt néző is elveszíti a fonalat a tulajdon- és helységnevek, történelmi események és személyes minidrámák gyűrűjében. És az is tagadhatatlan, hogy akitől távol áll a mormonizmus, az nehezen szokja majd meg a sorozatot benépesítő figurák sajátos nyelvezetét, közlés- és viselkedésmódját, „cserébe” viszont testközelből ismerhet meg egy saját intézményi hálóval és óriási közösségépítő erővel bíró „alternatív társadalmat”, mely vasszigorral szabályozza a felekezethez tartozó hívek életét bölcsőtől a sírig. Black és a forgatókönyvírók komor színekkel rajzolják meg e „társadalom” sajátos hierarchiáját, illúziómentes józansággal domborítva ki a szervezeten belül uralkodó képmutatást és gátlástalanságot. Sokan meg is vádolták a stábot azon a címen, hogy „démonizálják” a mormonizmust, holott erről szó sincs: a tisztalelkű Pyre és famíliája képviselik az erkölcsi ellenpólust még akkor is, ha az ő perspektívájuk sokszor nem kap kellő hangsúlyt.
A mennyország zászlaja alatt nem vérrel pettyezett rémmese, nem azon a regiszteren szól hozzánk, mint például a True Detective, ennek ellenére néha csúcsra pörög benne a suspense. Az alkotók szerencsére jó érzékkel centríroznak: amikor már úgy érezzük, túlságosan messzire kóboroltunk a cselekmény egyik jelentéktelennek tűnő mellékágán, mindig jön egy tűpontosan adagolt fordulat, mely újra felcsigázza az érdeklődésünket. Ugyanakkor a széria szolgál néhány előkészítetlen, szinte már deus ex machinára hajazó pillanattal is (ilyen Ron látszólag minden átmenet nélküli, hirtelen közeledése a fundamentalizmus ingoványába süppedő Danhez, vagy Pyre és felesége kibékülése a zárlatban), de ne legyünk szőrösszívűek: az Under the Banner of Heaven szépséghibái ellenére is igényesen megírt, stílusos, témaválasztását tekintve pedig bátor, sőt provokatív minisorozat. Megfűszerezi a szürke télvégi estéket.
