„Generációjának kulcsfontosságú brit filmese” – írja a The Guardian Peter Stricklandről legújabb filmje, a Berberian Sound Studio kapcsán. A rendezővel a Jameson CineFest 9. Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon beszélgettünk, ahol filmje (megosztva) elnyerte a zsűri nagydíját.
Olvastam a Varga Katalin balladája kalandos készítéséről. Mennyiben volt más a Berberian Sound Studio forgatása? Könnyebb munka volt?
Igen is, és nem is. Igen, mert egyhuzamban vettük fel az egészet, kilenc hónap alatt, míg a Varga esetében egy nap forgatás után négy hónapig semmi, aztán megint két nap – teljesen kikészített. A Berberiannál adott volt a költségvetés, ha valami probléma akadt, mindig volt valaki, aki megoldja, mindenre volt egy supervisor, nem kellett aggódnom semmi miatt. Nehezebb volt viszont a felelősség miatt, hisz immár más pénze forgott kockán. Párbeszédet kellett kialakítanom velük, össze kellett egyeztetnem az elképzeléseimet az övékével. Nem csinálhattam azt, amit akartam, nem mutathattam mondjuk egy poharat fél órán keresztül. Végül jól alakult a dolog, de nehéz folyamatosan győzködni az embereket, hogy működni fog egy adott dolog, mivel a film olyan szubjektív: nincs helyes és helytelen, mindenki különböző, az egyik beállítás tetszik valakinek, másnak nem. Próbáltam nem kételkedni magamban. Stúdióban dolgozni is nehezebb volt, mint vártam. A Varga forgatása remek buli volt, könnyen ment, bárhová letettem a kamerát, gyönyörű képeket kaptam, míg egy stúdióban ott a világítás, a díszletek;a legegyszerűbb felvétel is másfél óra, az óra pedig ketyeg. A Varga stábja remek volt, addig dolgoztunk, amíg bírtunk, itt viszont ha lejárt az idő, azonnal mennünk kellett, egy perccel sem maradhattunk tovább, külön kérvényeznünk kellett, ha tovább akartunk maradni. De jól alakult, sokat tanultam.
A Varga kapcsán sokat beszéltél az inspirációidról, és hogy hogyan hangolódtál rá a filmezésre (The Cure- és Suicide-albumokat hallgattál). Mi inspirálta a Berberian Sound Studiót?
Főleg zene inspirálta, Cathy Berberian darabjai, valamint Luciano Beriótól a Visage. Ez egy fontos darab, avantgárd zene, de olyan, mint egy horrorfilm… aztán ott van Penderecki zenéje… amikor az emberek hallják, azt mondják, bonyolult zene, meg hogy nem értik, de ha Kubricknál hallják a Ragyogásban, rögtön más a helyzet… van egy ilyen fura kapcsolat avantgárd zene és horror között. Ez egy olyan zsáner, ahol az emberek be tudják fogadni az efféle bonyolultabb zenéket. Eszembe jutott Morricone csoportja, a Gruppo di Improvvisazione Nuova Consonanza is. Érdekes, hogy különböző kontextusokban hogyan reagálunk bizonyos hangokra, mikor mit társítunk hozzá. Ez volt a kiindulópont. A konyhában sokszor halljuk, ahogy, teszem azt, felvágnak egy fej káposztát, de ugyanez a hang rémisztő lesz, ha olyan helyzetben kerül elő, mint a Berberianben, azaz mondjuk egy nő leszúrása kapcsán. Filmek közül kevés inspirált, de van például egy szlovák film Juraj Herztől, a Spalovac Mrtvol…
A hullaégető…
Ááá, mekkora film! Álomszerű, gyönyörű mozi. Lemásoltuk a jelenetek közötti vágásokat, ahogy átlép egyikből a másikba. Ami az olasz horrort illeti, volt néhány utalásunk giallókra, de nem sok, a képi világra pedig például Fulci vagy Jess Franco hatott, elég a sok zoomra gondolni.
A Varga Katalin balladája egy rape and revenge (nemi erőszak és bosszú) film volt, de én inkább horrorfilmként éltem meg. Argento hatását éreztem rajta, például az a jelenet, amikor éjszaka mutatod a fák mögött elhaladó autót, egy az egyben a Sóhajokra emlékeztetett. Hogy állsz a horrorral?
Szeretek zsánereket használni, hisz saját nyelvük, kánonjuk van, amire lehet építeni. A Varga alkalmával a rape and revenge filmekben gondolkodtam, amilyen mondjuk az Ms. 45, az I Spit On Your Grave vagyAz utolsó ház balra. Nem láttam értelmét szimplán lemásolni őket, ezért azt találtam ki, hogy próbáljuk meg lelassítani a tempót, vegyük líraira a hangulatot, csináljuk gyönyörű képeket. A Berberian esetében is kiindulópontként használtam a giallót, aztán azt gondoltam, mi lenne, ha láthatatlanná tennénk, ha nem mutatnánk meg a horrort a nézőnek, csak azt, ahogyan készül. Nem vagyok nagy horrorrajongó, de az olasz horror és a giallo, az igen… Sokban különböznek a többi horrortól. A Sóhajok például pszichedelikus, nem is filmszerű, inkább rockzenéhez hasonlít, intenzív, hangos, nincs narratív értelme, nincs rajta mit megérteni, csak át kell élni. Az olasz horror legjobbjai gyönyörűek, olyanok, mint egy varázsige, mint egy Kenneth Anger film: hevesebben ver tőlük a szíved, különösen a zenéjük pazar… A mai napig imádom ezeket a filmeket. Nagyon bizarr a filmzenéjük, például ha meghallgatod Riz Ortolani Cannibal Holocaust-zenéjét lemezről, kellemes romantikus filmet vársz, pedig azt a filmet nem tudom szívből ajánlani. Készültek rossz filmek is persze bőven, Fulci sem volt mindig jó, de számomra akkor is érdekes volt, amikor nem ment neki. Újabb horrorokat nem nagyon nézek, kivéve, ha valami nagyon különleges van műsoron.
A Varga Katalin balladája alkalmával nem mutattad meg sem az erőszakot, sem a bosszút, most pedig készítettél egy horrorfilmet gore (vér) nélkül… mik voltak a közönség reakciói?
Voltak, akik imádták, mások nagyon utálták. Az viszont érdekes volt, hogy általában össze voltak zavarodva, nem tudták, hogy nevessenek-e, és ez tetszett. Néha nyugtalan nevetés volt a reakció. Ez azért lehet, mert végig tudjuk, hogy itt valami rettenetes horrorfilmről van szó rengeteg szörnyűséggel, de amit látunk, az egészen vicces, mintha pantomim lenne. Azért megpróbáltuk horrorfilmként szőni a történetet, folyamatosan növelve az intenzitást, a feszültséget. Amikor egy horrorfilmben történik egy gyilkosság, utána általában kapunk egy felvételt a holttestről, itt viszont a zöldséget mutatjuk meg helyette, amit a stúdióban használtak a hangeffekthez. Ez is része a játéknak, hogy megnézzük, mire hogyan reagál a közönség.
Azt mondtad, nem sűrűn nézel horrorfilmeket mostanában. Milyen filmeket nézel?
Mostanában semmit, a Berberian óta, két éve semmit. Szoktam venni DVD-ket, rengeteg van, de megnézni nincs időm őket. Mindenevő vagyok, tetszik Tarkovszkij, Tarr, Buñuel, az amerikai underground, Jordan Belson, Stan Brakhage, Kenneth Agner. Régi filmeket is nézek, Jess Franco-filmeket például, azokból van bőven. Nincsenek kritériumaim, a mainstream is jöhet, nem nézem le, ott is kiváló rendezők tevékenykednek, pl. a Coen testvérek, Tim Burton.
Mi az a film, amit legszívesebben jegyeznél rendezőként?
Imádom mondjuk a Sátántangót, de nem akarnék a rendezője lenni, nem éltem volna abban a rendszerben. Azt hiszem, A vadász éjszakája lenne az.
Végül is megrendezted: a Varga Katalin balladája nagyban emlékeztetett rá.
Fontos inspiráció volt, szeretek a kedvenc filmjeimre építeni, belőlük lopni, ha úgy tetszik. A vadász éjszakájában valahogy minden együtt volt. Az egyik legjobb film, ami valaha készült, zseniális, minden benne van, amit szeretek a filmekben, jó a sztorija, mainstream, de komor, gótikus hangulata van…
Úgy tudom, régebben Magyarországon laktál…
Mostanában Magyarország és az Egyesült Királyság között ingázom. Sokat vagyok Magyarországon, de jelenleg inkább Londonban, néhány napja jöttem, a jövő héten megyek is vissza. Szeretnék többet lenni itt, de Londonban van munka. Egyébként a Berberiant itt akartuk forgatni, Pusztai Ferenccel dolgoztunk volna, már minden elő volt készítve, és akkor jött a nagy összeomlás. Mondogatták, hogy ez fog történni, de nem hittem benne. Akkor épp az Egyesült Királyságban voltam, olvastam a Sight and Soundban Tarr és Vajna érveit – nem tudom, mit gondoljak, egyelőre várni kell, mondjuk még egy évet. Szeretnék itt forgatni, van egy csomó barátom itt (a Varga csapatával – Győri Márk, Karaszek Zoltán – forgattuk volna a Berberiant is).
Hogyan tovább?
Egyelőre lefoglal a Berberian promóciója, ez non-stop, teljes munkaidős dolog, benne van a szerződésemben, hogy utaznom kell a filmmel. Nagyjából karácsonyig ez lesz, de már a Berberian előtt is volt egy filmötletem, ami így csúszott, illetve már töröm a fejem valami újon, de még nagyon korai fázisban vagyok. Nem sietem el, ha filmet készítek, akkor csak arra tudok figyelni, minden időmet és energiámat rá kell tudnom áldozni. Nem tudom, hogyan tovább, nem tervezek előre. Inkább azt tudom, mit nem akarok csinálni: gengszterfilmet, romantikus komédiát például nem. Nem vagyok ellene sem a mainstreamnek, sem az undergroundnak. Szeretem a „változékony” rendezőket, akik csinálnak nagy blockbustereket és low budget független filmeket is. Nem célom, hogy egyre nagyobb és nagyobb filmeket csináljak. Van egy-két kedvenc bandám, mondjuk a Sonic Youth és a Stereolab, akik nagy cégekhez szerződtek, de csináltak kis független munkákat is. Elsősorban gyakorolni, tanulni szeretnék. Csak a filmezéshez értek, zenészként sem vagyok jó – azt hiszem, maradok annál, amiben jó vagyok. Egyébként most épp mások zenéit adom ki, nagyon minimális pénzből, limitált példányszámban.
