A Koreai Köztársaság filmgyártása A Koreai Köztársaság filmgyártása

Kiváló hazai termék

A Koreai Köztársaság filmgyártása

ÉRTÉKELD A FILMET!
Oldboy
Chan-wook Park
2003

A Filmtett szerint: 10 10 1

10

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Az ázsiai kistigrisek legészakibb tagja szinte hihetetlen nyomorból támadt fel az 1980-as évek végén. A 20. század első felében az egész félsziget japán megszállás alatt állt, majd a második világháború és a területet kettészakító koreai háború után közel két évtized telt el a gazdagág talpra állításáig. Habár a konfliktus 1953-ban befejeződött, Észak- és Dél-Korea minden területen továbbra is egymás versenytársa maradt – ez a felállás természetesen a filmgyártásban is megfigyelhető. Napjainkra eljutottunk oda, hogy a koreai film (és ezalatt természetesen a dél-koreai filmet értjük) igazi slágertéma lett, nemzetközi szinten jegyzett rendezőkkel és külföldön is forgalmazható filmesekkel. Az út nagyon rögös volt.

Amikor a Koreai-félsziget végre felszabadult az 1945-ig tartó japán megszállás alól, a koreai mozikultúra épp a mélypontját élte. A japánok betiltották az európai és amerikai filmek bemutatását, a mozikban csak az ő filmjeiket lehetett vetíteni, a filmszínházakból még a koreai nyelvet is kitiltották, akár szinkronról, akár feliratról lett volna szó. Amikor az ország felszabadult, az első elkészült film, Choi In-kyu rendező műve már címében is egy új világ eljövetelét hirdette: Éljen a szabadság! (Jayu manse!, 1946). A téma azokról a koreai partizánokról szólt, akikről a japán megszállás alatt beszélni sem lehetett, itt azonban végre főhősök – mi több, példaképek lehettek. Sajnos a koreai háború (1950–1953) rögtön megállította a filmipar felfutását, az érintett időszakban csak körülbelül 5-6 film készült és ezek sem maradtak fenn.

A konfliktus végeztével Syngman Rhee elnök radikális ötlettel igyekezett felvirágoztatni a filmgyártást: az adómentességi program segítségével az évtized végére már évente több mint száz film készült Dél-Koreában, elérkezett a mozi aranykora. A siker nemcsak a filmek, hanem a nézők számában is megmutatkozott. A változás leglátványosabb példája talán a Chunhyang-jeon (1955), amely a koreai filmtörténet egyik legtöbbet feldolgozott története volt. A népszerű románc 1922-es feldolgozása valószínűleg a legkorábbi koreai mozifilm, míg az 1935-ös verzió az ország első hangosfilmje volt. Lee Dzsu-Wan új adaptációja ennek ellenére olyan népszerűségnek örvendett, hogy Szöul akkori lakosságának 10%-a (közel 200 000 ember) nézte meg a filmet.

A koreai filmgyártás csúcspontja 1960–61 környékére tehető, az átmeneti kormányok lankadó figyelme miatt a rendezők merészebb dolgokkal is kísérletezhettek. Kim Ki-Jong elindította a Szobalány (Hanyeo, 1960) trilógiát, melyben egy új szolgáló femme fatale-ként veri szét egy békés család hétköznapjait. Szintén fontos film a Céltalan golyó (Obaltan, 1961), melyet a premier idején csak azért nem ünnepelhettek, mivel a filmet hamar betiltották. A történet főhőse egy férfi, aki testvérével, feleségével és elmebeteg édesanyjával lakik egy fedél alatt, a kilátástalan helyzetből csupán egy bűntett elkövetésével tudna kiszabadulni… A filmet végül amerikai tanácsadók nyomására bemutatták Szöulban, így vihették ki különböző fesztiválokra, ahol a Céltalan golyót egy koreai újhullám előszeleként üdvözölték.

Az áttörés mégis váratott magára, mivel Dél-Koreában autoriter rendszer alakult ki, mely az élet minden területét, így a filmművészetet is ellenőrzése alá vonta. Az 1963-as filmtörvény révén szigorú kvótarendszert vezethettek be, így egyszerre garantálták, hogy kevesebb külföldi film érkezzen az országba (a rendezők így nem tanulhattak olyan kellemetlen mozgalmaktól, mint pl. az olasz neorealizmus vagy a francia újhullám), és lecsökkentették a Koreában készült filmek számát is. Az 1963-ban működő 71 stúdióból csak 16 élte meg a következő két évet, és ők is csak nagy nehézségek árán tudták bemutatni új filmjeiket. A cenzorok egyre aktívabbak lettek és egy évtized alatt gyakorlatilag végeztek a dél-koreai filmiparral. A Park Csung-Hee elnök nevével fémjelzett rendszerben tilos volt a kormány bármilyen kritikája, a baloldal támogatása vagy akár az északi szomszéd említése pozitív kontextusban. A „koreai film telének” nevezett korszakot úgy lehetne összefoglalni, hogy csupán egy helyen volt szigorúbb az állami ellenőrzés, mint Dél-Koreában: Észak-Koreában.

A 80-as évek politikai földindulással kezdődött, Park Csung-Hee elnök meggyilkolása után sok minden megváltozott. A szöuli olimpia által kikényszerített nyitás jegyében Roh Tae-woo elnök enyhítette a politikai témákra fókuszáló cenzúrát, a  koreai rendezők nemzetközi szinten is megmérethették magukat. Im Kwon-Taek rendező 1962-es bemutatkozása óta 101 filmet készített és a 80-as években ő jelentkezett először a nemzetközi porondon, a Mandala (1981) című filmje például több fesztiválon is megfordult. A történet két buddhista szerzetes életét mutatja be és nemcsak politikai szempontból volt kifogástalan, hanem Európában is eladhatóbbnak bizonyult.

A kvótarendszer miatt sajnos továbbra is sok gyenge minőségű film készült, így a moziba járók száma továbbra is elmaradt az 50-es évek aranykorához képest.

Az általunk is ismert és szeretett dél-koreai filmek az ezt követő koreai újhullám részét képezik, melyek három lépésben egészítették ki a kormányzat tágabb értelemben vett külpolitikai, gazdasági és kulturális nyitását. 1992-ben bemutatásra került az Egy házasság története (Kyeolhon iyagi, 1992), mely témáját tekintve egy hagyományos „se veled, se nélküled” kapcsolat feldolgozása volt, anyagi szempontból viszont különbséget jelentett a Samsung támogatása – ez volt az első nem állami pénzből készült dél-koreai film! Pár évvel később a Shiri (1999) újabb lépcsőfokot jelentett a felszabadulás felé vezető úton. A történet a hollywoodi blockbusterek mintáját követve mutatta be egy észak-koreai kém szöuli tevékenységét, a Samsung ismételt támogatásának hála a 8,5 millió dolláros film lett a legdrágább koreai film. Az eredmény: az észak-déli feszültségek nyilvános felvállalása és 6,5 milliós nézőközönség, ami több mint kétmillióval megelőzte a Titanic (1997) rekordját.

Park Chan-wook: Oldboy

A koreai újhullám csúcsán természetesen Park Chan-wook áll, aki a Bosszú-trilógiával nemcsak a cannes-i és a velencei zsűrit hódította meg, hanem egyetemisták százait késztette középszerű szakdolgozatok megírására. A rendező a Joint Security Area (JSA, 2000) révén érte el első jelentős sikerét, a demilitarizált zónában játszódó nyomozás a Shiri mintájára tárgyalta Észak és Dél feszültségeit egy fikciós környezetben. Az ezt követő Bosszú-trilógia darabjai (Sympathy for Mr. Vengeance / A bosszú ura, 2002;  Oldboy, 2003; Lady Vengeance / A bosszú asszonya, 2005) nem állnak narratív összefüggésben egymással, kapcsolatukat a bosszú, az erőszak és a megváltás vándormotívuma adja. Idén Park végre Hollywoodban is kipróbálhatta magát, a Mia Wasikowska és Nicole Kidman főszereplésével készült Stoker (2013) az amerikai környezet ellenére sikeresen megőrizte a rendező védjegyének számító nyomasztó hangulatot.

Kim Ki-duk: A sziget

Kim Ki-duk a dél-koreai filmipar másik könnyen exportálható egyénisége, aki sokkoló filmjein kívül a forgatásokat körülvevő rémtörténetekkel szórakoztatja a nézőket. A sziget (Seom, 2000) kapcsán került először előtérbe, hogy a rendező műveiben állatokat kínoznak, élve nyúznak meg békákat és halakat fejeznek le; a rendező profi botránygyárosként mindenkit megnyugtatott, hogy később a halakat megfőzték és megették, így fejezték ki a hálájukat a munkájukért. A Dream (2008) forgatása során a főhősnőt majdnem sikerült felakasztania, ennek hatására Kim introspektív dokumentumfilmet készített Arirang címmel (2011), amelyben a személyes válság és a művészet közötti összefüggéseket vizsgálja. „Az állatok kínzása miatt mindig is bűntudatom van, ezzel együtt kell élnem” – nyilatkozta egy helyen, de a legutóbbi önvizsgálat eredménye is az, hogy ezeket az áldozatokat meg kell hozni a művészet érdekében.

A koreai filmek külföldi sikere az amerikai remake-ek egyre nagyobb számában is mérhető. Erre az évre ígérik a Spike Lee rendezésében mozikba kerülő Oldboyt, de a koreai filmek újraforgatása ennél sokkal régebbi hagyományokra mutat vissza. Először a Miramax vásárolta meg a Gengszter a feleségem (Jopok Manura, 2001) remake-jogait, később olyan filmek készültek a koreai mozikultúra átértelmezéséből, mint a Sandra Bullock és Keanu Reeves főszereplésével készült Ház a tónál (eredetileg: Siworae, 2000) vagy a Szeszélyes szerelmem (My Sassy Girl, 2001, remake 2008), melynek koreai verziója annak idején az aktuális A Gyűrűk ura- és Harry Potter-epizód nézettségén is túltett saját hazájában; az Elisha Cuthbert főszereplésével készült amerikai változat természetesen nem is álmodhatott ilyen sikerről. Legutóbb a Dreamworks fizetett kétmillió dollárt a Két nővér meséje (Janghwa, Hongryeon, 2003) amerikai újrázásáért, a Hívatlan vendég (The Uninvited, 2009) ezúttal inkább fogadtatásban, mint minőségben maradt le az eredetitől.

Dél-Korea jelenleg egyike azon kevés országoknak, ahol a helyi gyártású filmek többségben vannak az importtal szemben. A nemrég újraszabályozott kvótatörvények miatt 2006 óta a filmszínházaknak évente legalább 73 napon át kell koreai filmeket vetíteniük – ráadásul ez a szabályozás már enyhítés volt a korábbi rendelkezésekhez képest. A televíziózásban hasonló a helyzet, a kábelcsatornákon játszott filmeknek 25% arányban kellett koreainak lennie, ez a legutóbbi USA-val kötött egyezmény óta „csak” 20%. A nemzeti büszkeséget leszámítva a koreai filmgyártás sok tekintetben utánozza Hollywood sikerreceptjeit: a jól teljesítő műfaji filmek előnyt élveznek a stúdióknál, és ha egy film nagyon sikeres, akkor akár a főhősök feltámasztása árán is sorozatot, külön franchise-t kapnak a szereplők. 50 milliós lakosságával Dél-Korea igen komoly piaci erőt képvisel – a nemzetközi sikerek hatására legfeljebb annyiban történik változás, hogy a hazai közönségen kívül most már mi is élvezhetjük a koreai újhullám rendezőinek legjobb munkáit.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?
Oldboy

Oldboy

Színes filmdráma, thriller, 120 perc, 2003

Rendező:
Szereplők: , , , , , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

10

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

  • A szomorúság háromszöge

    Színes filmdráma, 147 perc, 2021

    Rendező: Ruben Östlund

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Friss film és sorozat

  • A szomorúság háromszöge

    Színes filmdráma, 147 perc, 2021

    Rendező: Ruben Östlund

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna