Koreáról sokan annyit tudnak, hogy kettészakított ország: az északi fél vörös, mint a csillag, a déli meg ott villog a Kis Tigrisek között. Talán a kis-nagymacska státusnak köszönhető, hogy Délen van pénz a filmkészítésre (is). Az idei fesztiválon hat rendező dolgozatait láthatta a nagyérdemű.1
A prospektusban feltüntetett születési évszámok arra engednek következtetni, hogy az alkotók a koreai filmrendezők középnemzedékéhez tartoznak. Nos, nem tudom... A filmeket nézve az volt a benyomásom, hogy ezeknek az embereknek rendkívül rossz véleményük van a saját országukról, a kommunikációról, a szexről, és egyáltalán, az emberek közötti viszonyokról. Fogalmam sincs, milyen a koreai valóság, ezért aztán azt sem tudom, mennyire közeledik hozzá a filmek világa. Az is lehet, hogy maroknyi film nem elég ahhoz, hogy az indukció módszerét használva általános érvényű következtetéseket vonjak le. De ha az említett munkák alapján kellene megítélnem a „koreai személyiséget" (ez amolyan absztrakt figura lenne, mint az ideális olvasó), akkor azt mondanám, zárt osztályra vele, mielőtt szitává lőné a környéket. Ugyanakkor az sem mellékes sőt! –, hogy az alkotók (nagyon kevés kivétellel) rendkívüli pontossággal, remek arányérzékkel és hidegrázós élességgel ábrázolják az iménti mondatban kissé sommásan ábrázolt őrültet, illetve a hozzá kapcsolódó történeteket.
Minden főszereplő meghal
Kezdjük talán Kim Ki-dukkal, aki hármasfogattal jelentkezett az idei fesztiválon. A prospektus szerint Kim mester 1996 óta készít filmeket, tehát elég későn kezdett, azóta viszont óramű pontossággal, évente előrukkol egy-egy dolgozattal. Ilyen termékenység mellett nem is csodálom, hogy filmjeinek színvonala kissé egyenlőtlen. Gondolom, ugyanúgy érvényes e kijelentés az életmű egészére, ahogy a fesztiválon bemutatott három filmre. A trió leggyengébb darabja a Parti őrség, és ez talán annak köszönhető, hogy a rendező olyan témához nyúlt, amely a legkevésbé áll közel bizarr-groteszk látásmódjához. A dél-koreai tengerparton szögesdrótok, géppuskafészkek és halálos fegyver-típusú katonák őrködnek, nehogy bizonyos kémek beszivárogjanak az országba, természetesen Észak felől. A tragédia elkerülhetetlen: az egyik Rambo lelő egy civilt, a többi sejthető. Az alapvető probléma ezzel a filmmel az, hogy a rendező képtelen hitelesen megoldani a lassan megőrülő katona sorsának alakulását. Mert, ugye, ha valaki így jár, jön a katonai rendőrség, a csávót elviszik, oszt kész. Na de akkor nincs film, nincs demencia trémensz, és mi történik a hátralevő egy órában? Mindent összevetve, Kim mester e lövedéke messze elkerülte a célpontot: a szocio-kritikus műfaj nem az ő asztala.
A második, Címzett ismeretlen című opuszon már érződik, hogy rendezőnk otthonosabban mozog a sztoriban. Elfojtottnak tűnő, ám a valóságban pillanatonként kirobbanó groteszk indulatok uralják az amerikai támaszpont közelében élők lelkét. A baka fattya kutyákat bunkóz le és az anyját veri, mert az megpróbálja felkutatni a kedves papát; a háború árnya által félszeművé tett lány a kutyusával szeretkezik; a veterán fia kukkol, majd véres ámokfutásba kezd. A rendező a perverzióba torkolló groteszk ábrázolás mestere. A háború vírusa által okozott szörnyűségeket lajstromozó jelenetek kegyetlenül élesek. A képsorok megint csak akkor „romlanak el", amikor a rejtett társadalmi mondanivalót ki akarja mondani a mester. Az amerikai katonák téblábolása az iszapban, a minden bajt okozó csillagos-sávos külső szem által láttatott „oknyomozás" fölösleges, szájbarágó. Minden szinten bezavar az egyébként sokkoló erejű dolgozatba.
A harmadik mű (személyes kedvencem) címe A sziget. Ez a sztori Kim mester igazi hazai pályája. Szinte minden elem a helyén van. Sziget nincs, van viszont egy tó, rajta úszó házak, ahol emberi sorsok rejtőznek el egy időre. A tónak van egy sellő-úrnője is, aki kénye-kedve szerint irányítja az ide vetődő sorsokat. A film alapjában véve egy lehetetlen szerelem kórisméje: két, egymástól fényévekre levő személyiség története, amely nagyjából olyan szép, mint ama bizonyos varrógép és esernyő véletlen találkozása a boncasztalon. A végletekig lecsupaszított képi és egyéb világok, a dialógusok minimalizálása, a szerelem-szörnyeteg testközelsége adja meg a film abszolút érvényű hitelességét. Mint a másik két film esetében, ezúttal is minden főszereplő meghal; ami azonban másutt kevésbé indokolt, ezúttal mindenféle értelemben vett szükségszerűség. Ez az a film, amelyre a „rettenetesen szép", „borzalmasan nagyszerű" és egyéb, egymással ellentétes „esztétikai" minőségek gumikesztyűként illenek.
Az erőszak habitusa
A koreai filmekre (azokra bár, amiket láttam) a szinte reflexszerű, természetellenesen természetes erőszak jellemző. Kim Eung-soo Vágy című dolgozatában a feleséget egy járókelő pofon vágja. Csak úgy. Habitus. Amint habitus az is, hogy a férje által megcsalt asszony elcsábítja a fiatal szeretőt (az, hogy az illető hímnemű, kissé fölöslegesnek érzem), aztán megalázza a szerető barátnő-jelöltjét, aztán visszatér a férjhez egy röpke numera erejéig. A film előrehaladtával azonban az ismétlődés ezt a habitus-jelleget is kivonja a cselekményvilágból. Marad a dolgok steril „csinálása". A figurák teszik a dolguk, vagyis engedelmeskednek a fiziológia törvényeinek, amelyek a rendező értelmezése szerint a lényegi nulla ponttal egyenlők.
Kim Jee-woon opusza, a Két nővér története a hitchcocki oldalról közelíti meg az erőszakot, jó adag horrorral keverve. A rendező nagyszerű késleltetési technikával fokozza a néző kíváncsiságát, helyenként az idegességig, hogy aztán az utolsó néhány percben kiderüljön, semmi, senki sem az, aminek, akinek látszik, viszont minden látszólagos paradoxonra van magyarázat. Az is érdekes (egy ilyen összefoglalóban azonban csak hipotézisként állja meg a helyét), hogy míg egy nyugati szerkesztésű pszicho-horror sok esetben csupán megmosolyogtat, ez a film vért fagyaszt. Az operatőri munka, a vágás, a beállítás, a színészi játék és a zene tökéletes összhangban akasztja meg a nézőben a szuszt. Ebből is látszik, hogy nem hiába készül mostanság annyi nyugati remake távol-keleti horrorfilmek alapján.
Az általam látott „legemberibb" film Lee Chang-dong Oázis című dolgozata volt. Bár első ránézésre ez a sztori is elég bizarr: egy együgyű fiú és egy szellemi és mozgássérült lány szerelme, első vérig. Ebből az opuszból azonban hiányzik a többiben többé-kevésbé túltengő távolságtartás, cinizmus, a sebekben való kéjes vájkálás. Ugyanakkor fellelhető benne például a naivitás, amelyet lámpással sem találni másutt. Rendezőnk talán az egyetlen a jelenlevők közül, akinek sikerült összesimítani a borzalmat a túlságosan is emberivel. Az eredmény pedig egy szélsőségei ellenére is bájos (!) film. Ja, és heppi end is van. Ijesztő, nem?
Holtbiztos, hogy más jellegű filmeket is készítenek manapság Dél-Koreában. Az is tény azonban, hogy az idézett rendezők nem olyanokat készítenek. És az is, hogy jobbára értik a bizarr világot, amelynek feltérképezésére vállalkoztak. Személy szerint csak azt remélem, hogy a koreai Való Világ mégsem ilyen. Vagy legalábbis nem teljesen.
1 Bár Kim Ki-duk filmjei a 3x3 (filmtörténeti összeállítás három kiemelt rendező filmjeiből) szekcióban szerepeltek, célszerűbbnek tartottuk, ha a specifikusan koreai filmekről szóló írásban mutatjuk be őket. (A szerk.)
