A Netflix repertoárja olyan filmmel bővült, amely választ ad arra, hogy miképp nevelné a Fekete Mamba a tinilányát, és hogyan harcolna tetszőlegesen választható és minden szinten túlértékelt akcióhősünk körömcipőben-kosztümszettben. A kérdésekre felelő Boksoon kettős élete mégsem szörnyszülött – ha az, akkor viszont a legszórakoztatóbb.
Rizikós Kill Boksoon névre keresztelni egy alkotást, amely alapsztorijában Tarantino Kill Billjének folytatásaként is megállná a helyét (magyar fordításban szokás szerint igyekeztek a teljes történetet lefedni az elnevezéssel, így az egyszerre sokat és semmit ígérő Boksoon kettős élete lett a cím), Byun Sung-hyun rendező viszont hősnőjéhez illő vakmerőséggel csapott a lovak közé.
A történet – a fent vázoltak után nem meglepő módon – az elképzelhető legprofibb dél-koreai bérgyilkosnőről szól, aki egyesek szerint már túllépett fénykorán, mégis rendre ő kapja a „hónap éldolgozója” címet. A főként szuperlatívuszokban emlegetett Gil Boksoon (Jeon Do-yeon) karrierista, imádja a munkáját, viszont életének még fontosabb tényezője anyai valója: egyedülálló szülőként neveli tinédzser lányát, Gil Jae-yeongot (Kim Si-a), akinek sejtelme sincs édesanyja foglalkozásáról. A lány csak a fedősztorit ismeri, miszerint Boksoon rendezvényszervezéssel foglalkozik – ebből eredendően a szórakoztatóipar fogalomköre a film egészét behálózza. Az elegánsan, borítékban átnyújtott projekteket show-ként emlegetik, az első gyilkosság bürokratikus megnevezése a bérgyilkosok berkeiben debütálás címszó alatt fut.
Ha már a bérgyilkosberkeket emlegetünk, jegyezzük meg, hogy ezekben bizony könnyen el lehet veszni. A forgatókönyv olyan szervezett bűnözést vázol fel, amiről nehéz eldönteni, hogy ez a film öniróniája vagy véresen komolyan kezelt dramaturgiai eleme. Az önmagukat cégekként definiáló bérgyilkosi körök mondhatni szakszervezetbe tömörültek, rendszeresen gyűléseznek, és úgy viselkednek, mint a korporatista multik. Ebben a földalatti üzletágban, melynek protagonistánk is tagja, oligopólium uralkodik: külsősöknek, vagy olyanoknak, akik egyik jól bevált céghez sem tartoznak, esélyük sincs kitörni a névtelenségből. Az üst körül ülők viszont hírnevet és nem kevés pénzt zsebelnek be: a gazdag egyre gazdagabb lesz. Ezért van szerencséje Boksoonnak, hogy az M.K. Ent lelkes – ugyanakkor lelketlen – csapatát erősíti. Ennek a szerencsének igazából két fő összetevője van: az egyik a nő veleszületett mészárlási tehetsége és kreativitása, a másik a főnöke által felé táplált plátói szerelem – természetesen ez is bonyodalmakhoz vezet.
Ha nem lenne önmagában elég konfliktussal teletűzdelve a történet (maximalista, munkamániás anya egyensúlyozik karrier és magánélet között; a munkaerőpiaci érdekképviseletek farkastörvényei nehezítik a fizikailag és lelkileg amúgy is megterhelő mesterséget), akad itt még egy probléma félúton szakmai- és magánélet között. Az M.K.-t vezető testvérpár és Gil Boksoon között valami bizarr szerelmi háromszög alakul ki. Mint fentebb említettük, Cha Min Kyu (Sol Kyung-gu) gyengéd érzelmeket táplál a nő iránt, aki Kill Boksoonként van elmentve telefonjába. A szinte folyamatosan mosolygó Cha Min Hee (Esom) pedig látszólag belterjes szándékkal közelít bátyja felé, és féltékenységi rohamában felbuzdítja Boksoon ivócimboráit, hogy a nő életére törjenek, ezáltal A-kategóriás munkaerővé avanzsálva az M.K. Ent-nél – a filmben ez egy teret és eszközöket kreatív módon felhasználó, büfés összecsapásként elevenedik meg.
Az önmaguknak, saját karakterüknek kultuszt teremtő akciófilmeknek egyaránt lehet aranybilétája és veszte, hogy mennyire veszik komolyan önmagukat és az élet-halál harcokat. A fent vázolt jelenet is operál némi humorfaktorral és mesterien koreografált csetepatéval, de a Kill Boksoon esetébentalán tanácsosabb a nyitójelenetből kiindulni: a főszereplőt szobalányruhában, tökéletes sminkkel és konttyal ismerjük meg éjszakai műszakjában. Leendő áldozata bókjait lehajtott fejjel, szemérmes félmosollyal fogadja, aztán fél kézzel megöli őt. Ezt persze megelőzi egy eposzi viadal – egy jakuzát mégsem lehet csak úgy, méltó küzdelem nélkül lemészárolni. És egy bizonyos szinten nem is illik: valószínűleg ezért cigiznek és lelkiznek egyet, mielőtt megkísérelik kivonni egymást a forgalomból.
A néző itt legyinthet egyet, hiszen megszokott klisé ázsiai vonatkozású akciófilmekben a türelemmel és bájcsevejjel kivárt küzdelem, és amúgy is unalmas filmes toposz a nagy vérengzések közepette elszavalt főgonoszi monológ. Valószínű, hogy a Kill Boksoon tudatosan a komikum fokozását akarja elérni – és éri is el – az ehhez hasonló bejáratott sablonokkal. Hozzátartozik az előbbiekhez, hogy a filmben felvonultatott profi gyilkológépek öltönyben, kosztümkabátban, esetenként magassarkúban képesek tömegmészárolni, mindeközben szó szerint hajuk szála se görbül. Az már csak hab a tortán, hogy egy párbajban olyan misztikus és elsőrangú katanát használ egy illető, ami fölöttébb Hattori Hanzō-hatást kelt (csak itt a kard 400 éves, és Akihira készítette), emellett a mester és tanítvány viszonya (értve itt Cha Min Kyu és Gil Boksoon kapcsolatára) meg a hóvihar a végső leszámolásánál is túl Kill Bill-szerű, hogy véletlen legyen.
Az anya-lánya kapcsolat ennél sokkal reálisabb és eredetibb. A színészek játéka hihetővé teszi az elhallgatások áthidalhatatlannak tűnő nehézségeit, a problémamegoldások és próbálkozások kudarcait, kiemelve, hogy gyilkolni könnyebb, mint gyereket nevelni, főleg mert az előbbi módszerei nem alkalmazhatók az utóbbira. Még akkor sem, ha a két szereplő egyénisége annyira hasonlít egymáséra, mint ennél a párosnál. Szemléltetésképp elég felhoznunk a Boksoon és Jae-yeong által is alkalmazott gyilkos pillantásokat, amelyekhez ugyanaz a hangeffektus társul: a hüvelyből kihúzott kardé.
Az idei Berlinalén debütáló Boksoon kettős élete a szó legmorbidabb értelmében szemet gyönyörködtető és személyes drámákkal fűszerezett mozi, ami tekinthető egyszerűen akciófilmnek, thrillernek, drámának, sőt, még zsánerparódiának is. A film antihősének ámulatba ejtő, ugyanakkor bizonyos szinten nevetséges kultuszt kovácsol, varázsa pedig abban rejlik, hogy saját, akaratlagosnak tűnő túlzásai által válik szórakoztatóvá és maradandó filmélménnyé.
