Minden idők legdrágább koreai filmje, az Alienoid annyira epikus, hogy a végére könnyű csömört kapni tőle.
A filmes műfajok megszilárdulása szükségszerűen magával hozta a keveredésüket is. Hiszen nincs is annál nagyszerűbb, mint amikor a rajongásunk különböző tárgyait összeeresztik – a nézőt elvarázsolja a megsokszorozódott élvezet és az újdonság ereje, a gyártókat pedig a megsokszorozódott bevétel. A filmes univerzumok crossoverei mellett időről időre felbukkannak a sci-fi westernek, horror-westernek, horrorvígjátékok, hol több, hol kevesebb sikerrel végezve a nézőmaximalizálást és műfaji revíziót. Az olyan markáns műfaji jegyekkel bíró zsánerek, mint a sci-fi és a fantasy határozottan alkalmasak a mixelésre, hiszen különösen bizsergető kosztümös környezetben – jelen esetben – egy robot, egy automata pisztoly vagy egy dzsip látványa. Ugyanakkor némileg elidegenítő és kizökkentő is, hiszen míg a két műfaj saját játékszabályait külön-külön elfogadjuk, ez a „természetellenes” kavalkád leleplezi a saját megkonstruáltságát és kikacsint ránk: itt bizony filmet látunk. Legalábbis az Alienoid esetében ez történik.
Az itthon kevésbé ismert író-rendező, Dong-hoon Choi nem aprózta el a műfaji kísérletét, minden idők legdrágább koreai filmjét alkotta meg az Alienoiddal. A science fantasy (ugyanis ennek a kevert műfajnak saját neve is van) minden tekintetben monumentális: alkotója két és fél évig dolgozott a forgatókönyvön, a forgatás 13 hónapig tartott, az eredmény pedig egyelőre egy két és fél órás monstrum – hogy miért csak egyelőre, arról még esik szó. Az Alienoid mindezzel együtt inkább furcsa, mint élvezetes film, amit a többség várhatóan a bizarr ígérete és a rekorder mivolta miatt néz meg, majd némileg csalódottan távozik a moziteremből, hogy pár nap múlva el is felejtse az egészet.
A terjengős játékidő lehetővé teszi a komótos építkezést – a cselekmény pörög, de a két idősík, a sok történetszál, a rengeteg szereplő sokáig egymástól elszigetelten létezik, nem világos, hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Ráadásul az Alienoid azt a taktikát követi, hogy inkább nagyobb szegmenseket mutat, nem váltogatja gyorsan a történetszálakat, így az egyiket nézve meg is feledkezhetünk a másikról. Így pedig a science fantasy-jelleg is ritkán domborodik ki, hiszen elvétve keverednek csak a múltbéli szálat meghatározó kosztümös, taoista, harcművészes fantasy és a közeljövőben játszódó, robotos-űrlényes sci-fi elemei. A két idősíkot természetesen az időutazás köti össze, s innentől muszáj néhány szót ejteni a történetről is, amely aligha komolyan vehető, a részletek kirakósa pedig nem is áll össze teljesen.
Az Alienoid alapját az adja, hogy a robot-űrlények évszázadok óta használják a Földet arra, hogy a saját polgárháborújuk bűnöseit itt zárják börtönbe. Konkrétan emberi testekbe rejtik az idegeneket, akik aztán addig élnek, amíg a test meg nem hal. A bebörtönzöttek azonban időről időre megpróbálnak kitörni. A főszereplők között találunk két űrlény-őrt, egy múltból a jövőbe, majd vissza transzportált kislányt, egy hősködő, de ügyetlen taoista varázslót, a mellékszereplők között pedig sok csodabogarat, például Kutyaszart, a tolvajt. Ők küzdenek hol vállvetve, hol egymás ellen, miközben a valódi ellenség a film végéig kiismerhetetlen és jórészt láthatatlan marad.
Talán már ebből is látszik, hogy Dong-hoon Choi kicsit túldimenzionálta a filmjét: az Alienoidban mindenből túl sok van, a kusza információözönbe és a titokzatoskodásba pedig könnyű belefáradni, beleunni. A film látványos akciójelenetekkel és egy kis humorral igyekszik lazítani (vagy épp bonyolítani) a képletet, még némi mondanivaló is beszűrődik, de efölött is könnyű átsiklani a túltelített masszában. A megmentett – vagy ha úgy vesszük, elrabolt, majd két robot-űrlény-férfi által felnevelt – kislány kapcsán nem nehéz a szivárványcsaládokra asszociálni, de az űrlények nem éppen etikus börtönmódszere az emberi test (sőt, a Föld) mint börtön, az idegenség és a humánum kérdéseit is meglebegtetik. A polgárháború témája pedig a kettészakadt Koreában különösen érdekes lenne, főleg annak tükrében, hogy a győztes űrlények arra hivatkoznak, a megbékélés jegyében választották ezt a börtönmegoldást, hiszen valahogy együtt kell élniük a legyőzöttekkel; eközben pedig a múltbéli szál a Goryeo Dinasztia korában játszódik, amely a középkorban egy királyságként egyesítette a félszigetet.
Az Alienoid azonban természetesen nem kíván szociális-történelmi útmutató lenni, inkább csak nagy, újszerű és szórakoztató alternatívája a hollywoodi blockbustereknek. Ez félig-meddig sikerül is neki, mégis váratlan gyomrosként ér a végefőcím felirata: ez még csak az első rész volt. Dong-hoon Choi az elsővel párhuzamosan már le is forgatta a második részt, ennek megfelelően számtalan nyitott kérdéssel zárja le a filmjét. De ezekre már valahogy nem is akarunk választ kapni, ennyi pont elég volt az Alienoidból.
