Egyre nehezebb feladat a sokasodó és sokszínűsödő sorozatok korában kitűnni egy-egy új címmel, ahogy még a streaming-szolgáltatóknak sem lehet könnyű felvenni a versenyt a Netflix, a Disney+ és a többiek uralmával a nézői piacon. De szerencsére születnek még olyan sorozatok is, amik nem görcsölnek a nézőszám-versenyre, és csak a maguk kicsi világával törődve, sokszor igen kevés vizet zavarva bukkannak fel és mesélik el a történetüket.
Ilyen sorozat például a Hulu szolgáltató által piacra dobott, már címében is sokatmondóan semmitmondó Future Man, ami bár egy arénában versenyezhetne számos más, közepes költségvetésű, humoros sci-fi szériával, inkább csak szép csendesen megjelent és három apró évad után teljesen kielégítő módon lezárult. Az összesen 34 epizódból álló sorozat egy percig sem rejti véka alá, hogy honnan jött, milyen forrásokból táplálkozik, de szerencsére sosem válik annyira zavaróan metává, hogy ne lehessen élvezni. A világot nem váltja meg (illetve a története során vagy háromszor is), de morbid humorának, remek karaktereinek és ötleteinek köszönhetően kellemes, laza szórakozást nyújthat a komédiával kevert tudományos-fantasztikus műfaj kedvelőinek.
Josh Futturman (Josh Hutcherson) egy még mindig szüleivel élő, ambíciómentes takarító, aki szabadidejében a megnyerthetetlen Biotic Wars nevű videójáték nyüstölésével tölti napjait. Egy nap aztán sikerül neki a (szinte) lehetetlen, és teljesíti a játék utolsó pályáját, nemsokára pedig kiderül számára, hogy ez a játék nem játék, hanem egy jövőből visszaküldött edzőprogram, ami az emberiséget sikeresen a robotszerű Bioticok ellen győzelemre vezető Future Man-t hivatott kiválasztani, szobájában pedig meg is jelenik a játék két jövőbeli katona főszereplője, Tiger és Wolf, akik először megmentőjüket remélnek megtalálni Josh személyében. Hárman aztán 1969-be utaznak, hogy megakadályozzák a jövőben világuralomra törő Kronish-t, Josh főnökét egy vírus elleni vakcína feltalálásában, és ezzel megmentsék az emberiséget a Tiger és Wolf által megélt nyomortól és háborúktól. Természetesen ezután semmi nem történik terv szerint, Josh a lehető legtávolabb áll attól a hőstől, akit Tigerék keresnek, Wolf a nyolcvanas években ragad mesterszakácsként, Tiger pedig bébiszitterként tölt el egy évtizedet az ötvenes években (többek között).
A Future Man legnagyobb erénye a totális kiszámíthatatlansága, már az első évad kissé sematikus, világmegmentő narratíváját is feldobják a készítők döntései, a második évadtól arrafelé pedig semmilyen szinten nem lehet kliséket felfedezni a történetben. Hol egy posztapokaliptikus, klímatagadó nép életébe csöppennek bele hőseink, hol egy mesterséges intelligenciaként tovább élő egykori professzor látja vendégül őket, hol pedig egy időutazókkal telezsúfolt túlélőshow-ban kell helyt állniuk, vezeklésként időbűneik miatt.
Ez a popkult-utalásokkal telezsúfolt ötletkavalkád (többek között a Vissza a jövőbe- és Terminátor-filmek, sőt maga James Cameron is megidézésére kerül a történetben) azonban közel sem tudna ilyen jól működni, ha nem lennének a karakterek remekül megírt és fergetegesen eljátszott antihősök, akik stabil gerincet adnak a sorozatnak. Az éhezők viadalából ismerős Josh Hutcherson hihetően lúzer, és (néha) nevetségesen hősies, Eliza Coupe lazán eljtássza Tiger több „változatát” is (a marcona katonatiszttől a jólfésült házvezetőnőn keresztül a sápítozó tiniklónig), Derek Wilson pedig képes elhitetni velünk, hogy a korábban csak háborúskodást ismerő szuperkatona celebekkel haverkodó szuperséf és popsztár után profi kerékkészítő is lehet.
Ráadásul remekül megkerül a forgatókönyv mindenféle konvenciót, ami a főszereplők viszonyát illeti, nincs szezonokon átívelő romantikus szál, és egyáltalán ne vegyünk mérget arra, hogy a tipikus akaratlan hős Josh Futturman tényleg ünnepelt hős lesz társai között (még ha mindent jól is csinál), hogy Wolf mindvégig egy parancsokat hűen teljesítő beosztottja lesz Tigernek, vagy hogy a lila hajú jövőkatona nem fog inkább a zen és a kecskék irányába fordulni a csapatvezetés helyett.
Ugyanakkor egyáltalán nem tökéletes alkotás a Seth Rogen és Evan Goldberg nevével fémjelzett Future Man (akik, karrierjük során először, nem íróként, hanem kizárólag producerként – illetve Rogen esetében színészként – vettek részt a produkcióban), egyrészt a humora néha egyenetlen, egyes részekben fergeteges, máskor pedig alig mosolyogtat, no meg brutalitás és gusztustalanság is fel-felbukkan, legtöbbször kissé öncélúan. Másrészt pedig bár minden adott hozzá, általában mégsem tudja utolérni a vele egy arénában küzdő Rick and Morty vagy éppen a régen véget ért Futurama színvonalát. Egy-egy jobban sikerült jelenetben ennek a lehetősége is felmerül (például amikor a csak idő- de nem térugró gép segítségével a szereplők folyamatosan vissza-visszaugranak az időben 10 másodpercet, futnak egy sort, majd ismét, hogy adott idő alatt megtegyenek egy veszélyes távot, aminek a végére egy hadseregre való „klónjuk” lesz, tízmásodpercenként lemaradva egymástól), de általában azért egy fokkal kevésbé inspiráltabb a sorozat, mint animációs műfajtársai.
Ennek ellenére abszolút érdemes egy esélyt adni a Future Man-nek, kreatív és imádnivalóan kaotikus világának sejthetően pár éven belül ennek is meglesz a maga kis kultusza, ha nem is épp akkora, mint Dan Harmon és Justin Roiland egyre népszerűbb Rick and Morty-jának. A Future Man viszont nyugodtan várja rajongóit: frappáns, minden szálat elvarró lezárásával egy szórakoztató, kerek kis univerzumot hozott össze.
