A barátságos óriás egy hatalmas egyveleg: hangulata olykor a Harry Potter-filmek világát idézi, a város utcái és az óriás barlangja a nagyszerű Doboztrollok bunkeréhez hasonlít, a kislány Matilda ikerpárja lehetne, a film alapötlete pedig olyan, mint a Szörny Rt.-é, kifordítva: itt egy éjszaka látogató „szörny” ad valamit az alvó gyerekeknek, nem tőlük gyűjt be valamit. Kár, hogy a film végén a 3D-szemüvegét lepakoló gyerek olyan nagyon bizonytalanul mondja, hogy „hááát jó volt”, a szülő pedig nem akar arra gondolni, hogy a mozijegy árából fagyit is vehetett volna.
Steven Spielberg 2011-ben kísérletezett először az animációs film világával, az eredmény akkor az Uncanny Valley jelenség kövér példájaként felhozható Tintin kalandjai (The Adventures of Tintin) lett. A barátságos óriást látva nyilvánvaló, hogy a gyógyító ujjú földönkívüliek, az Indiana Jones-sztorik és az újjáélesztett dinoszauruszok mestere regeteget tanult az elmúlt öt évben a CGI esztétikájáról (a számítógép-generálta fantáziafigurák itt kevésbé zavaróak, mint mondjuk a Tintinben), viszont nem haragudnánk rá, ha lassacskán elfelejtené ezt a mesefilmes vonalat.
Egy animációs film akkor igazán értékes, ha ki tudja használni azt, hogy nulláról építkezik: ez az egyetlen filmes műfaj, amelyikben az alkotói szabadságnak és fantáziának semmi sem szab gátat, a filmnek lehet saját, akár az elemi fizikai tapasztalataink összes törvényétől eltekintő világa. Ha az a világ a saját törvényei és logikája szerint működésbe lendül, nincs többé, ami megakadályozná, hogy magába szippantson, elfogadjuk a szokatlan – esetleg éppen taszító külsejű – figurákat és helyszíneket is. Elnézzük a sztori esetlenségét, a dialógusok erőltetettségét, még akár az elnagyolt jellemrajzokat is, ha a meglévő vonások azoknak a sajátos törvényszerűségeknek vannak alárendelve. A barátságos óriásból éppen ez a szabadon szárnyaló és fizikai létünk korlátait leromboló fantázia hiányzik – az óriások világa kiköpött olyan, mint az embereké, leszámítva, hogy minden egy kicsit túlméretezett benne –, nincs tehát mentség az unalmas történetre, az izgalom és a feszültség hiányára, a címszereplőn kívül egysíkú, elnagyolt figurákra.
A főszereplő Sophie (Ruby Barnhill) árvaházban él, álmatlanságtól szenved, mondhatnánk, bár valójában nem aggasztja túlságosan, hogy hajnal körül inkább tesz-vesz a házban, mint hogy kis társaival együtt az igazak álmát aludja. Egy véletlen folytán megpillant egy óriást (Mark Rylance), aki a városban settenkedik – utóbbi pedig attól fél, hogy a lányka lebuktathatja, úgyhogy felnyalábolja, és elrohan vele óriásországba. Hamarosan kiderül, hogy egész országának mindössze kilenc lakója van rajta kívül: valamennyi bamba, erőszakos és emberevő, ráadásul mind jóval nagyobbak és primitívebbek, mint a gyümölcstrutyin élő, barátságos lény (húsevő vs. vega – valami tanítómese akar esetleg lenni?), aki hol suttyó kamaszként száguld hétmérföldes lépteivel, hol roggyant vénemberként totyog a barlangjában vagy fel a hegyre. Persze az igen éles hallású képzeletbeli barát apró óriás roppant szimpatikus, mozgatja lapátfülét, mint egy emberszabású házikedvenc, esetlen (mindkét) társadalomban és folyton megbotlik a nyelve, amitől beszéde valami aranyos érthetetlenhez közelít. Türelemmel viseli társai csúfolódását és a megaláztatásokat, emellett van neki egy nagy lelkiismeret-furdalása is, meg egy titkos szenvedélye, és rögtön tudjuk, hogy a film végére valahogy az elnyomott Jónak győznie kell a fűszőnyeg alatt horkoló Gonosz fölött.
A rengeteg megválaszolatlan kérdés, logikai gubanc, és a valamiért ennek a zsenge célközönségnek is kötelezően lenyomott altesti humor között rejtőzik némi szépség a filmben. Ez pedig nagyjából minden, ami az álmokkal kapcsolatos. Ki ne játszott volna el gyerekkorában azzal a gondolattal, hogy a világ vízben tükröződő képe egy másik világ érinthetetlen lenyomata lehet, és hogy vajon honnan származhatnak mosolygós vagy rémséges álmaink? (A film szerinti szállítójuk igazán hozhatna csodaszépet minden éjszaka, miért nyomorít hát meg olykor rémálmokkal? – No igen, néhány álmokkal kapcsolatos kérdés is lóg a levegőben…)
Szerencsére a film nem akarja minden ízében komolyan venni saját magát, a felnőtt rajzolta gyermeki fantázia (szinte bántóan leegyszerűsített) világába kevés, felnőtteknek szánt humor is keveredik (ld. amikor Erzsébet átszól telefonon Borisznak és Nancynek), de a vicces jelenetekkel némiképp helyrehozott történetnek az élő szereplők és a CGI-népek összecsapása csak egy végső, nagy pofont ken le.
