Bár a Destroyer szórakoztató, mégsem a legkiemelkedőbb alkotás. Nicole Kidman alakítása viszont lenyűgöző, így miatta érdemes lesz megnézni a filmet.

Karyn Kusama A meghívás után ismét együtt dolgozott Phil Hay és Matt Manfredi írókkal, ezúttal horror helyett egy meglehetősen erőszakos krimin. A Destroyer minden kétséget kizáróan arról lesz hírhedt, hogy ez az a film, amiben Nicole Kidmant hihetetlenül elcsúfították. Bár az ausztrál színésznő arcát Az órákban Virginia Woolf szerepében is viszonylag felismerhetetlenné varázsolták, a Destroyer esetében sokkal inkább „Charlize Theron és A rém” szintű átváltoztatásra kell gondolni. Nicole Kidman eltorzítása sem öncélú, tehát nem csak arra szolgált, hogy besöpörjék vele a legjobb sminknek járó Oscar-díjat. A sötét karikák, mély ráncok és rémes frizura két okból bír jelentőséggel: egyfelől a múlt és a jelen idősíkjainak megkülönböztetésére szolgál, másrészt pedig a feldolgozatlan traumákat szimbolizálja. Ebből pedig akad bőven, hiszen Kidman karaktere, Erin és a Sebastian Stan által játszott Chris hozzávetőleg 15 évvel ezelőtt beépített zsaruk voltak egy Silas (Toby Kebbell) nevű bűnöző bandájában, aminek egy végzetesen félresikerült bankrablás vetett véget. Viszonylag hamar kiderül, hogy az akcióban Chris meghalt, ezért pedig Erin magát hibáztatja.

Erin a bűntudatot, a poszttraumás stressz szindrómát és depresszióját látványosan alkoholba fojtja, mindez pedig meglátszik az arcán. A PTSD-t és a nő ebből fakadó alkoholizmusát kendőzetlenül ábrázolja a film, nem rejtegetve a viselkedésének környezetre gyakorolt hatását. Erinnek ugyanis van egy tinédzser lánya, aki anyja figyelmének hiányát kicsapongó és felelőtlen életmódjával igyekszik pótolni. A Destroyer azonban ezt az összetett anya-lánya kapcsolatot már közel sem ábrázolja olyan kiválóan, a gyerek mindössze Erin motivációjaként és tettei hatásának szenvedő alanyaként van jelen a filmben. Néhány veszekedésen és egy lelkizésen kívül a kislány egyetlen (viszonylag) boldog emlékének bemutatásával tudja le a cselekmény másodlagos – ám mégis ennél nagyobb figyelmet érdemlő – érzelmi szálát. Másodlagos, lévén az Erin és Chris közti elkerülhetetlenül fellobbanó szerelem a Destroyer fő érzelmi vonulata. A két nyomozó kapcsolata és (beépített ügynökökként) bűnözői életformája egy kifordított Bonnie és Clyde-történetre engedhet asszociálni, ám mivel végső soron Erin valódi bűncselekmény elkövetésére is ráveszi a férfit, a múlt flashbackekben megmutatott eseményei inkább a neo-noir műfaját idézik.

A film egy gyilkosság helyszínelésén kezdődik, ahonnan az ismételten a másnaposságtól megviseltnek tűnő Erint elküldik, hogy aztán a rendőrőrsön egy gyanús csomagot kapjon. Ebben egy festékpatronnal színezett bankjegyet talál, amely arra utal, hogy bűnszervezet feje, Silas visszatért. Ez kezdetben rendkívül rémisztőnek tűnik, azonban később kiderül, hogy a gengsztert semmilyen szempontból nem sikerült igazán fenyegetően ábrázolni. A Destroyer főgonosza nem több egy drogos, nárcisztikus bankrablónál, akinek a kegyetlensége annyiban nyilvánul meg, hogy egy alkalommal orosz rulettre kényszeríti az egyik bandatagot. Tény, hogy kiderül, „véletlenül” három golyó is van a pisztolyban, így csak a vakszerencsén múlik, ha a fiú túléli, de ettől az egy jelenettől még nem támad igazi veszélyérzetünk Silastól – még A Da Vinci-kód azonos nevű antagonistájától is jobban borsódzik a hátam.

Miután Erin megtalálta a bankjegyet, elindul, hogy felkutassa a feladót: a cselekmény katalizátora mellett e nyomozás lesz a film flashbackes szerkezetének oka. Miközben Erin gyanúsítottról gyanúsítottra halad, szép lassan megismerjük a múltban történteket is, melyek sokkal feszültebbek a jelen eseményeinél. Sebastian Stan remekel Chris szerepében, tökéletesen kiegészíti Nicole Kidman a megszokottnál is nagyszerűbb játékát. A színésznő a jelenben játszódó jelenetekben is bizonyítja tehetségét; még sosem volt ennyire kemény, sőt, valószínűleg filmben még sosem verték ennyire össze. (Sorozatban viszont igen: emlékszünk a Hatalmas kis hazugságokra?) Ezek a jelenetek ezen kívül is tartogatnak meglepetéseket, kiváltképpen a film spirális narratíváját illetően. Azonban a Destroyer bármennyire is ügyesen használja ezeket a strukturális megoldásokat, vagy ábrázolja a pszichés problémákat, mégsem válik elég nagy horderejűvé a film. Kusama korrekt rendezése nem tudja feledtetni, hogy úgy érezzük: a Destroyer minden igyekezet ellenére sem válik különlegessé. És bár Hay és Manfredi forgatókönyve sem kiemelkedő, Nicole Kidman alakítása kifejezetten az. Az Oscar-díjas színésznő – bármennyire is elcsépelt ezt mondani – elviszi a hátán a produkciót. Az ő alakításáért – és valóban felismerhetetlenségig elmaszkírozott arcáért – pedig kimondottan érdemes megnézni a Destroyert.