A walesi születésű, de évek óta Indonéziában székelő Gareth Huw Evans második nagyjátékfilmje – szögezzük le még most az elején – teljes joggal lett felkapva. A The Raid: Redemption ugyanis csúcsra járatja az Evans által a Merantauban (2009) bemutatott harcművészet-imádságot, s annak ellenére, hogy – természetesen – nem beszélhetünk gáncstalan darabról, a The Raid nem csak a 2011/2012-es filmes évjárat, hanem az utóbbi jó pár esztendő legkíméletlenebb mélyütése a harcművészeti- és akciófilmes zsánereken belül.

Evans nem ereszti bő lére az expozíciót (tíz perc sem), egyből bedobja a nézőt a mélyvízbe, ami akár rosszul is elsülhetett volna, hisz roppant hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a The Raid nem rendelkezik jelentős történettel, sőt. Egy speciális rendőrségi alakulatnak el kell kapnia egy sátáni bűnbárót, aki a saját tizenakárhány emeletes toronyháza tetejéről ontja a gonoszságot. Ennyi. Videójáték-szintű plot, nem? Mindez persze szerzői intenció, s attól eltekintve, hogy Evans fabulája elfér a névjegykártyáján, az akció-szekvenciákat egybe- és összekötő történések mégis finom arányérzékkel adagoltak. Csak, hogy világos legyen: Evans a 2006-os Footsteps című dokumentumfilmjével felhelyezte a pencak silat nevű indonéz harcművészeti formát saját kis piedesztáljára, s az mindeddig nem került le onnan. Filmjeiben pedig minden más körítésnek tekinthető. Azonban mindez a The Raid esetében nem jelent negatívumot. Evans a lehető legízlésesebben és legtisztábban adagolja a cselekményt továbbvivő párbeszédes helyzeteket, pontosan annyit, amennyi szükséges a fordulatok és motivációk elfogadásához. Ha valakinek ez kevés, vagy sekélyes-közhelyes, az félreérti a The Raid koncepcióját. Evans szántszándékkal redukálja minimális optimumra a dialógusokat, a karakterfejlődési íveket, és hálistennek az úgynevezett komolyabb mondanivalót is (bár a vállalkozó szelleműek eljátszhatnak a Redemption alcím értelmezésével).

Ebből kifolyólag a The Raid nem válhat a klasszikus hong-kongi akciófilmek konkurensévé, nincs ahhoz spirituális, ideológiai, forgatókönyvbeli kompetenciája. Képtelenség – vagy csak értelmetlen – komparatív helyzetbe hozni a hollywoodi akciófilmekkel is, bár a The Raid helyszínének szinte biztos, hogy a Nakatomi-toronyház ágyazott meg. Ezek a filmek – készüljenek bárhol – olyan cselekményvezetéssel rendelkeznek, melyben a karakterek fejlődését, viszonyuk alakulását, a történet kibomlását meg-megszakítják az akció-betétek. A The Raid esetében a felsoroltak szakítják meg az akció-folyamot, és teszik ezt finoman, az erőszak tomboló táncának szövetébe majdhogynem tökéletesen belesimulva. A film akciójelenetei egész egyszerűen elképesztőek. Evans és múzsája, a főszereplőt egész tisztességesen megformáló Iko Uwais, valamint a film „brutális henchman” karakterét hozó Yayan Ruhian közel másfél órányi zengzetes őrületet komponált a vászonra. A komponálás pedig jelen esetben végre tökéletes kifejezés, hisz a film gerincét alkotó akciójelentek mozdulatról-mozdulatra átgondolt, gondos ívet alkotnak a film végére. Evans pedig már az első nagyobb egységet alkotó lőfegyveres jelenetsor során megugorja az átlagos szintet, és egy kvázi-háborús látképet vázol. Vériszamos, elvetemült, kegyetlen darálás történik, mindez mégis teljesen igazolható a protagonisták fokozatosan egyre elkeseredettebbé váló helyzetével.

Egy elegáns cezúra után pedig a fegyvereket felváltják a kések, macheték, tereptárgyak, és főként az öklök. A film velejét adó pusztakezes csörtékhez hasonlót pedig feltehetően nem mostanában láttunk. A pencak silat valami furcsa keveréke a guerilla harcművészetnek, a thai-boxnak, a kung-funak, és ahogy a The Raid félszáz szereplője műveli, arra filmelméleti terminus technicus még nem született. Evans és társai nem trükköznek túl sokat effektekkel, némi CGI-vér elfolyik, egyes elhanyagolható pontokon enyhén gyorsított a felvétel, de a munka javát a testek végzik. A végtelennek tűnő – egyszerűségében gyönyörködtető forgatókönyvi húzással validálható – ellenségáradat minden egyes tagja előtt meg kell emelni a kalapot, s épp ezért nehéz Iko Uwais értelemszerű tehetségét kiemelni. Evans, Ruhian, és Uwais úgy kottázta le a folyamatosan egyre megugorhatatlanabbá moduláló harcokat, ahogy ezt már valakinek rég meg kellett volna tennie. A zsánert jellemző irrealitás szinte mindig egyensúlyban van a valószerűséggel, tehát nem áhítatos harcitáncot lejtő statisztákat, mérföldes ugrásokat, lökéshullám-szerű ütéseket és rúgásokat látunk, hanem kőkemény, szinte tapintható élet-halál harcot, amiben minden megengedett, amiben a fantázia és a kreativitás elengedhetetlen gyilokszerszámokat szül. De azért akadnak olyan fejek, amik a tizenharmadik falbaveréstől sem mennek szét kolbásztöltelékké.

Mindez persze kevés lenne egy igazán jó filmhez. Hisz a The Raid közel sem tartaná annyira tátva az állkapcsokat formanyelvi eszköztára nélkül. Mindenekelőtt Matt Flannery operatőr munkáját illeti dicséret. Egyszer nem látni a nyugati típusú hazugságig rángatózó dilettáns kamerakezelést, vagy az egy-egy plán szintén dühítő kényszervagdosását. Minden harcjelenet minden mozdulata tökéletesen átlátható és értelmezhető, a steady-camnek és a precízen kivitelezett kameramozgásoknak hála mindent úgy látunk optimális szögben és plánban, mintha kicsit mi is részesei lennénk a vérfürdőnek. Ahol Bazin szerint tilos a montázs, ott Evans sem vág. A komplex, hosszabb kamerautak és az extremitásukban pontos gépállások teszik igazán naggyá a The Raid pusztításait. Emellett érdemes megjegyezni, hogy a jéghideg, monokróm sötétség is tovább erősíti a szuggesztív látványvilágot, s remekül egészíti ki a megnyerően lerohadt díszlet-folyósók klausztrofób ocsmányságát. Érdemes szót ejteni a vágásról is, mely az akciójelenetek során végig éles és gyors, logikus és kiagyalt, azonban néhány párhuzamos montázs esetén nagyon kiejti a jelenetek közti időt, mellyel – ha feltűnik – nehéz nézőként mit kezdeni. További érdekes negatívum, hogy a szélsebes verekedéstempót meg-megszakító szöveges betétek beiktatása – legyenek azok bármilyen lakonikusak és kiegyensúlyozottak – látványosan állítja meg a pergő ritmust, erős zökkenéseket okozva a nézői immerzióban. Ezek azonban olyan apróságok, melyeket remekül ellenpontoz a lassítás akciófilmekben unortodox használata (narratív súlypontok kiemelése, nem pedig a harcjelenetek lassítása), valamint a trash-horror veszteségdramaturgiájának megidézése.

A The Raid a harcművészeti filmek új etalonja lett. Példaértékű akciófilm, a szó legszorosabb értelmében, de koncepciója nem feltétlenül felhasználóbarát a zsáner hosszú távú újjáélesztéséhez – mert bizony arra lenne szükség. Mindez azonban nem von le semmit abból, hogy Gareth Evans és társasága olyan friss, szemgyönyörködtetően nyers, mégis művi és kerek alkotással varázsolta el a műfaj kedvelőit, amilyenre legközelebb csak a The Raid: Redemption folytatása lehet képes. Legalábbis reméljük.