A Black Flag, a Dead Kennedys, a Butthole Surfers legmeredekebb '80-as évekbeli rémtörténetei is csupán egy virágkarnevál matinéprogramjának tűnnek Saulnier zsánerberhelő remekeléséhez képest.
Egy jóravaló punkbanda sem szívott még akkorát, mint Jeremy Saulnier harmadik filmjének főszereplői, akik miután egy balul elsült koncert után pénz nélkül maradnak, kénytelenek elvállalni egy semmiből jött benzinbulit, ami aztán gyorsan vadállati túlélőharccá válik. A fajvédő szimbólumoktól, neonáci matricáktól és falfirkáktól díszített, semmi közepén álló klubban a banda tagjai egy tragikus bagatell véletlen során belefutnak egy rakás vérszomjas szélsőjobbos vadkanba, akik érthető és egy ideig érthetetlen okok miatt nagyon el akarnak tussolni egy gyilkosságot.
A Green Room – akárcsak Saulnier azt megelőző mesterműve – nem hülyéskedi el az egyszerűségében is megrázó alapszituációt, nem üti fel szociográfiai metaforáktól és allegorizálástól mentes „hétköznapi horrorját” a műfaji sablonok pasziánszával. Akárcsak a Blue Ruin mesterien felforgatott bosszútörténete, a Green Room is egy végtelenül józan, elegánsan rideg, mégis meghökkentően energikus és érzékeny stiliszta kompromisszumot nem tűrő víziójaként tarolja le a hasznavehetetlenné unt zsánermotívumok kényelmében tengődő néző elméjét. A Black Flag, a Dead Kennedys, a Butthole Surfers legmeredekebb 80-as évekbeli rémtörténetei is csupán egy virágkarnevál matinéprogramjának tűnnek Saulnier zsánerberhelő remekeléséhez képest.
Saulnier következetes szerző. A Blue Ruin gyomorba markoló minimalizmusában szétroncsolódott bosszúthriller-elemekhez hasonlóan a Green Room a vöröstarkójú, tahó Dél horrorjait, A 13-as rendőrőrs ostromának (Assault on Precinct 13) árnyékában felnőtt ostromfilmeket, és az elhagyott vagy szellemjárta házak horrorjait csapja arcul – hozzá kell tenni, hogy alázatosan. A rendező markáns stílusjegyei a Green Room zsigeri, klausztrofób, pulzuspumpáló pusztításában is ballasztként súlyozzák le a történetet. Visszafogott képi információk töredékeiből építkeznek a gyilkos ámokfutás mögött megbúvó aljas motivációk, melyeket csak annyira ismerünk meg, amennyire azokat meg kell ismernünk. Az idegégető horrorzene robbanásai és a háttérzajokban lapuló feszültséget sokszorozó síri csendek, sikolyok, lihegések, sírások váltakozása, valamint a precízen komponált monokróm szürkészöld képeken ömlő bíborvér beszédesebben emeli az egekbe a hangulatot, mint bármilyen dialógus, bevett karakter- vagy narratívaforma. A Green Room ugyan – finoman szólva – kevésbé fékezett habzású, mint a mozdulatlanságában dermesztő Blue Ruin, atmoszférája és erőszak-ábrázolása azonban hasonlóképpen őrli fel a horror vulgarisra „jegyet váltó” néző jó kedélyét. Az akciók nincsenek agyonkoreografálva (sőt), a vért nem egy álomgyári szerverszobából öntik dézsaszám, a húsba hatoló macheték látványa bűnösen élethű, kutya pedig így még senkit nem harapott torkon.
A sötét erdő közepén felvert náciklub akár Wes Craven vagy Sam Raimi egyik rémháza is lehetne, a Patrick Stewart által vezetett kopasz-horda vezényszóra öldöklő agyhalott tagjai azonban ismertségük, kézzelfoghatóságuk okán vannak olyan ijesztőek, mint holmi szörny. Szerencsére azonban Saulnier nem a rasszizmus kritikai boncolgatását hajtja végre a nácik és az antifasiszta-antirasszista punkok szembeállításával. Nem az váltja ki a gyilokhullámot, hogy a banda nyitódalként vakmerően a Nazi Punks Fuck Off! című örökbecsűt választja. Az ezért pokolian izzó tekintettel rájuk bámuló potenciális henchman-figurát pedig Saulnier bámulatosan ki is írja a történetből. A Green Room pedig pont az ilyen – Saulnier szerzői jegyeiként is értelmezhető – filmidegen fogások miatt válik nem mindennapi kvázi-horrorrá.
Az író-rendező széttöredezteti a hasonszőrű filmeket mozgató bevett elveket és hatásmechanizmusokat, kinyújtja a bejáratott logikai rugókat, de dicsőségesen destruáló ellen-magatartása nem vezet képmutatóan artisztikus zsákutcákba. A szereplőkhöz hiába akarunk kötődni, sorsukat a véletlenek, a tapasztalatlanságuk, a bénító vagy épp pszichotikus erőt adó félelmük befolyásolja, de közel sem úgy, ahogy azt elvárnánk. Saulnier fojtogató káoszában a helyzet őrült élhetetlensége a főszereplő, nem az a pár srác, akiket így vagy úgy, de felemészt az egyre mérgesedő sátáni szituáció. Ők a pánik hordozói, a kiszolgáltatott vadak, akik ugyanannyira vannak leleményességükre utalva, mint szerencséjükre. Ahhoz pedig, hogy tapintható legyen eszelősen elcseszett helyzetük, több nem is kell. Az a vánszorgó tempóban szótlanul kibomló személyiségrajz, mely a Blue Ruin főhősét közel hozta a nézőhöz, a Green Roomban nem létezik, de nem is feltétlenül kell elvárni az intenzív, dinamikus és kimerítő vérengzés közepette, melyben a trauma, a sokk, és ezek feldolgozása – mely jelen esetben akaratlanul is elállatiasít – fontosabb a karakterdrámánál.
