Megkezdődött a film-túladagolás Kolozsváron. A fesztivál első napján megnéztük az idei felhozatal egyik legmorbidabb filmjét, és láttunk egy kék roncsautó körül zajló bosszúfilmet. A dokumentumfilmek közül kiszúrtunk egy franciát egy lelkes, vidéki tanítóbácsiról, és egy magyart: Kovács Kristóf Besence Openjét egy isten háta mögötti, szegény falucskáról, amelyben teniszpályáját létesítenek.

Brendan Muldowney: Love Eternal, 2013, ír, 94 perc

[Fókusz Írország] A szekció első filmje akár a Határok nélkülbe, akár az Árnyakba is bekerülhetett volna: erős nyitás az idei TIFF-en, hogy már első napon levetítik az idei legmorbidabb filmek egyikét. És a morbid itt nem holmi eufémizmus vagy tartalmat vesztett, dohos esztétikai kategória: konkrétan nekrofíliáról van szó – igaz, nem feltétlenül a néző elborzasztása vagy megröhögtetése végett (mint ahogy egy keményvonalas horrortól várni lehetne), hanem kissé álmatag, szépelgő arthouse-fogalmazásmódban. A kis Iannek (Robert de Hoog) nincs nagy szerencséje, ami a holttesteket illeti: előbb kisgyerekként édesapja hulláját találja meg az erdőben, játék közben, aztán nagykamaszként egy öngyilkos iskolatársa tetemét. Zárkózott lesz, ki sem mozdul a szobájából évekig, amíg édesanyja is meghal. Egész életét a halálnak szenteli, mondhatnók. Totális social misfitként próbál be(vissza-)illeszkedni a társadalomba, de úgy tűnik, hogy az élőkkel nem nagyon tud szót érteni, inkább öngyilkossággal és halottakkal próbálkozik.

A további cselekményismertetéstől megkímélem a kedves olvasót: nincs nagy csavar a végén, viszont legalább jelen van az annyira áhított (máskor oly könnyen giccsbe csúszó) drámai irónia. A Love Eternal sikeresen tematizálja a halált, vagy inkább a halálhoz való hozzáállást, de nagy problémája, hogy érződik rajta a vontatott adaptáció-szag és a papírszagú irodalmiasság, főleg a sztori első harmadában. Filmes formanyelvi bravúrok helyett nem túl érdekes, álmosító operatőri cselekkel (timelapse, makrók) töltik ki az űrt, ami az adaptálás során keletkezett: az irodalomban csuklóból jelen lévő, filmen nehezen megvalósítható asszociációk itt nem működnek valami jól. Eseménytelensége ellenére a borzongás-faktor viszont jelen van és meglehetősen erős, így aki valami merészebbre vágyik, az mindenképp tegyen egy próbát. (jbn)

Még vetítik: június 3., kedd, Arta/Művész mozi, 22:00 (Dragoste după moarte).

Jeremy Saulnier: Blue Ruin, 2013, amerikai, 90 perc

[Szemet szemért] Ha egy filmről sok jót hallani, az mindig gyanús, kivéve, ha egy olyan filmről van szó, ami pusztán csak a pozitív szájhagyomány által jutott csak el a potenciális nézőhöz. Éppen ezért az ilyen csalódások a lefájóbbak. Ez a helyzet a Blue Ruin esetében is. A történet szerint Dwight szüleit kiskorában lemészárolták, a dolgon pedig azóta sem tette túl magát. Egy autóban él, az élete ugyanolyan roncs, mint az autója, aztán amikor megtudja, hogy szabadul a börtönből az apja gyilkosa, elérkezettnek látja az idejét a bosszúnak. Éppen csak, de sikerül, viszont az elhunyt családja revansot akar venni a revansért, Dwight pedig realizálja, és elindul a körbebosszulás.

Ugyanakkor érdekes bosszúfilm, ami nem glorifikálja hősét, hanem szerencsétlen lúzerként mutatja be, aki a végére sem igazán lesz tökös hős, hanem marad ugyanaz a vesztes lúzer, azzal a különbséggel, hogy megtanul gyilkolni. Kár, hogy ezt a történetet nem írták meg rendesebben. A gond az, hogy a film közel fele lemegy addigra, amíg a főhős karaktere igazán érdekes és empatikus lesz számomra valamennyire is, a jobbára unalmas expozíciónak hála. Plusz a film szolgál néhány vaskos üresjárattal is, nem igazán érzi Jeremy Saulnier rendező, mennyi kitartás eredményes feszültséget, és mennyi az, ami már sok, és amely ponttól már túlnyújtottá válik néhány jelenet. Végül is egyszeri nézésre kiváló, de nem annyira jó, mint a híre, ebből a történetből azért messze többet ki lehetett volna hozni, éppen ezért csalódás, méghozzá kifejezetten fájó. (vsz)

Még vetítik: június 4., szerda, Mărăști mozi, 20:30 (Rabla albastră)

Nicolas Philibert: Én, te, ő (Être et avoir / To Be And To Have), 2001, francia, 104 perc

[3x3] A francia rendező dokumentumfilmje egy teljességgel hétköznapi témát dolgoz fel meglepő érzelmi komplexitással és melegséggel. Egy elszigetelt vidéki falucska iskolájának egy évét követi nyomon, az elkötelezett, nyugdíj előtt álló tanító bácsi mindennapjait, aki kicsiny, összevont osztályát számtanra, szépírásra meg emberségre tanítja. Nincs drámai sztori, nincs meglepő leleplezés. A nagyrészt mezőgazdaságból élő felnőtt lakosokról nem derül ki, hogy valóban valaki mások. A gyerekeket nem érik életre szóló események. Hatások viszont annál inkább. Az a jelenet, amelyben a rajzát befejezni nem akaró kisfiúnak az ígéret és munka morálját a tanító elmagyarázza, óda a tanítás hivatásának. Itt végre rálátást nyerünk a növekedés banális, de annál valóságosabb csodájára, a kicsik rácsodálkozó tekintetén át mi is megértünk valamit abból, amit ha tanultunk is valaha, mára már elfeledtünk. Iskola a határon – a természet, a mindennapok, a normalitás és a rendkívüliség, az emberi lét varázsának határán.

A rendező saját bevallása szerint nem a mindenhol hajszolt intimitást akarta lencsevégre kapni, hanem felépíteni a bizalmat, amelynek köszönhetően az alanyok képesek szégyenlőségüket levetkőzve, feszélyezetlenül és spontánul megmutatkozni teljes valójukban a kamera jelenlétében. Talán ez a vásznon átsugárzó bizalom az, amely átitatván az egész filmet, oly meghatóvá teszi azt. A szó legzsigeribb, legelemibb, legkevésbé szenzációhajhász értelmében. (bb)

Még vetítik: június 3., kedd, Művész mozi, 12:00 (A fi și a avea)

Kovács Kristóf: Besence Open, 2013, magyar, 52 perc

[Magyar nap] Egy szegény Baranya megyei falucska talpraesett polgármestere mindenre pályázik, amire csak lehet. Így „hull” a szinte kizárólag munkanélküliekből álló közösség ölébe egy teniszpálya. Bár a cím eredetileg a teniszbajnokságok nemzetközi elnevezésére játszik rá (és micsoda abszurd ellentétezés érzékelhető benne!), a teniszpálya megjelenésekor Besence „kinyílik”. Kerítenek egy nyugdíjas edzőt Pécsről, aki a hároméves purdétól a polgármesterig minden érdeklődőt megtanít az ütő használatára. A sajtó is felkapja a témát, bár nem mindig hízelgő, és úgy tűnik, a változás kizökkenti a falut a hétköznapokból. Itt évek óta áll az idő, most mégis vannak, akik álmodni és tervezni mernek, beállnak a teniszszövetségbe és versenyre készülnek, s időközben munkalehetőség is kerül egy közös kertgazdaság formájában. Már csak az a kérdés, hogy ez az út valódi happyend felé nyílt-e meg, ki lehet-e törni a „magyar ugar”-ról, vagy elcsúszik minden az alkoholizmuson, a lustaságon, a szellemi korlátoltságon és az irigységen.

Kreatívan és olykor humorosan fényképezett, szép dokumentumfilm igaz és nagyon emberi történetekről, zenéje szintén rájátszik a kis közösség életének abszurditására. Nincs a filmben mesterkéltség, nincs értelmezés vagy magyaráz(kod)ás, nincs politikai tendenciózusság: egyszerűen megmutatja három év délmagyar tragikomédiáját, ítélkezés nélkül. A néző hol vinnyogva nevet (ld. a teniszpálya avatóünnepsége), hol elszorul a szíve a modern nyomor láttán (ld. az alkoholista edző figurája). (bk)

Még vetítik: június 4., szerda, Művész mozi, 16:30 (Bărbați de mingi)