Ha egy regényről úgy hírlik, hogy megjelenésekor az év legviccesebb olvasmánya volt, mintegy harminc nyelvre lefordították és hatalmas siker amerre jár, azt mindenáron be kell szerezzük. Nekihasalunk hát, kuncogunk fölötte, nagyokat csettintünk, vég nélkül élvezzük a szókimondó és repetitív prózában lefektetett, apránként dagadó cselekményt, a fergetegesen megrajzolt karikatúrákat, a huszadik század nagy eseményeinél statisztáló főhős abszurd kalandjait, mígnem híre jön, hogy elkészült filmen és vetítik a városban. Epekedve váltunk rá jegyet, két órával később viszont csalódottan távozunk.
A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt svéd vígjátékkal nem az a gond, hogy félreadaptálták volna, netán Felix Herngren rendező ne ismerte volna fel és ne alkalmazta volna megfelelően a Jonas Jonasson nyersanyagából nyerhető lassított burleszket, vagy ne kezelte volna helyén a sorsfordító történelmi események kritikus iróniáját. Nem, az alkotók ránézésre mindent jól csináltak. Leszerződtették főhősnek a svéd humor fenegyerekét, Robert Gustaffsont, és mellérendeltek pár jóarcú karakterszínészt. A látványt rábízták Göran Hallbergre és Mikael Varhelyire, akik derekas munkát végeztek. Matti Bye zeneszerző egyfajta világzenés hangzást hozott össze, remekül házasítva többek között a klassszikus zongora melankóliáját a rézfúvósok balkáni temperamentumával. A cselekmény lassan indul, de rövidesen felpörög, s a virágba borult svéd vidéket elhagyva egyre hangsúlyosabb szerepet kap a sziklás horvát táj vagy a magyar fővárosi bérházak nyirkos udvarai és a Duna-panoráma. A forgatókönyvírók igyekeztek tartani a könyv cselekményi sorrendjét, és javukra legyen mondva, helyesen cselekedtek, amikor a visszatekintéseket mindig valamilyen jelenbéli fordulathoz kötötték, elkerülve a könyv meredek váltásainak ritmusgyilkos csapdáját, gördülékeny vígjátékot faragva a néha előzmény nélkül múltba váltó regény narratívájából. Egyszóval minden a helyén van, technikailag és tartalmilag működőképes lehetne, viszont távol áll attól, hogy az írott szövegéhez hasonlatos gegparádét építsen. Igaz, a regénynek is megvannak a maga mélyröptei.
Allan Karlsson az a századik évét éppen betöltő aggastyán, aki unja már az öregotthon elkerülhetetlenül halálba torkolló biztonágát, és meglép. Alighogy kiszabadul, eltulajdonít egy ötvenmillió koronát tartalmazó utazótáskát, és szerez egy Julius nevű bazsalygó barátot, akivel véletlenül elteszik láb alól a táska gengszter tulajdonosát. Allan életfilozófiája egyszerű, és két összetevője van: édesanyja a halálos ágyán lelkére kötötte, hogy van, ami van és lesz, ami lesz; továbbá autodidakta módon megtanult mindent felrobbantani, ami csak levegőbe röpíthető. A jelenben Juliusszal karöltve eltüntetnek két hullát, csatlakozik hozzájuk Benny, Gunilla és a Rose nevű elefánt, s így együtt menekülnek a nyomukban lihegő bűnözők elől. A múltbéli Allan pedig sorozatos véletlenek folytán átesik egy eugenikai kasztráción, a spanyol polgárháborúban robbantgat, barátságot köt Franco tábornokkal, Harry S. Truman elnökkel és egyéb hírességekkel. Segédkezik az atombomba előállításánál, Sztálin a gulágra küldi, mintegy véletlenül innen is elszabadul, New Yorkban felhőkarcolót épít, majd hidegháborús kettős ügynök lesz, végül az öregotthonban köt ki. Mitagadás, egyfajta svéd Forrest Gump, és habitusában éppoly együgyű. Ritkán szólal meg, de amikor beszél, fergeteges egyszerűséggel és nagyszerűséggel summázza az élet hatalmas dilemmáit, ám amerikai analógiájával szemben kissé dekadens módon úgy gondolja, hogy minden megoldódik, ha az ember legurít egy kupicával.
Remekül hangzik, s a regényben ideig-óráig működik is, hiszen Allan szófukar, de pontosan betaláló szentenciáival választ képes adni mindennemű rögeszméktől szenvedő felebarátainak. A kedvencem, mikor a szocialista forradalmár Esteban tejbevizelős bosszújára így reflektál: „A bosszú nem jó dolog. Olyan, mint a politika. Vég nélkül folyik az adokkapok, és az amúgy is rossz helyzet még rosszabb lesz.” (ford. Kúnos László). A filmből ez sajnos kimaradt. Idővel azonban a regényben is, éppúgy mint a filmben, a kezdeti abszurdumok parttalanná válnak, s Allan újabb és újabb távoli tájakra távozását idővel unja a néző-olvasó, különösen úgy, hogy a főhős semmilyen fejlődést nem bír felmutatni. Igen, az abszurd fekete humortól is elvárom, hogy tartson valamerre (ezért működött például az ugyancsak svéd Picasso kalandjai, bár ott a humor is erősebb). Hiába tehát a mindent kitöltő Sztálin-bajusz, a nyakig nadrágos Reagan, vagy a májfoltot tar koponyája bal oldalán viselő Gorbacsov felbukkanása, ha Karlsson ugyanazt a begőzölt svédet hozza, kinek se célja, se ambíciója, és balgasága immár fáraszt. Következő útirányát meg már nemigen akarom ismerni. S ha ez nem elég, a jelenbeli események idősíkján egymást érik a túlbeszélések, a szereplők hasogatóan felesleges szócsatákban magyarázzák azt, ami a regényben a narrátor félmondataiból szellemes luxusban felvezethető volt. Herngren és a forgatókönyvírók teljesen figyelmen kívül hagyták a jó, hangos börleszk három aranyszabályát: kevés duma, sok bonyodalom, kidolgozottabb karakterek. Egy-kettőt leszámítva ugyanis a nagyjából egyforma játékidőn osztozó hősök nem kerekednek felül egyoldalúságukon. Egy példa csupán: Alan Ford figurája ugyanazt hozza, mint amit a Blöffben Guy Ritchie ráosztott, de itt háziköpenyben és végig telefonon.
Marad tehát minden a régiben. Olvastam egy történetet, amelynek néha örültem, és akadt némi tanulsága. Ugyanazt megnéztem egy sehová nem vezető filmen. Egy tanulsággal viszont a moziszékből is felálltam: az állítólag tervbe vett amerikai remake-re már nem leszek kiváncsi. Kinek hiányzik egy újabb Forrest Gump – még ha állandóan részeg is?
