Erotika és halál, erőszak és poézis: Szono Sion filmje bizarr és hipnotikus hatású látomás az emberi természet sötét oldaláról. Exploitation-rajongóknak és Kafka-hívő művészlelkeknek egyaránt ajánlott.
A Szono Sion-retrospektív vetítéseire minden bizonnyal a botrányszag vonzza be a közönség egy részét. A hírverés, amit a TIFF csapott a nálunk kevéssé ismert japán rendező körül, nem megalapozatlan: aki úm. „beteg japán filmeket” szeretne látni a fesztiválon, az a Szono Sion-művekkel bizonyára megtalálja a számítását. És mégis, aki csak azért ülne be a Bűn és kéjvágy vetítésére, mert jellegzetesen távol-keleti erőszakkultuszt remél és vérre szomjazik, annak nem feltétlenül ajánlanám ezt az opuszt, amely kétségkívül a japán direktor munkásságának egyik ékköve.
Nem azért, mintha nem lenne benne bőségesen erőszak, vér és (pornográfiába hajló) szex. A film úgy indul, mint egy noiros elemekkel tűzdelt sorozatgyilkosos thriller, és ehhez a műfaji kerethez vissza-visszatér az elbeszélés folyamán: Tokió egy rosszhírű negyedének lerobbant rom-lakásában brutálisan összeszabdalt női holttestre bukkannak, az áldozat eltávolított fejét, végtagjait és genitáliáit egy próbababa vonatkozó testrészeivel pótolja az ismeretlen gyilkos. Az ügyet egy detektív hölgy igyekszik felgöngyölíteni, de elég hamar világossá válik, hogy ha sikerül is neki, maga a nyomozás háttérbe szorul, hiszen a néző egy lépéssel mindig előrébb jár a rendőrségnél az ügy fokozatos megismerésében – a bűnügyi narratíva így tetszetős, de következetlenül alkalmazott keret marad egy műfaji korlátok közé nem szorítható, sötét és komplex pokoljárás mozgóképes kibontásához.
Ehhez a kibontáshoz Szono Sion egy meglehetősen irodalmias formát talált: a Bűn és kéjvágy fejezetekre tagolódik, mindegyik fejezet egy-egy újabb és mélyebb pokolkörbe kalauzolja a gyanútlannak talán nem nevezhető, mégsem korlátlan pszichikai teherbírású nézőt. Az alaptörténet viszonylag egyszerűnek tűnik, és még csak nem is túlságosan innovatív: Izumi, a kiüresedett házastársi lét egyhangúságából a modellkedés, majd a prostitúció felé sodródó feleség figurája ha máshonnan nem is, de A nap szépe című Buñuel-filmből mindenképpen ismerős. És mivel – elfoglalt és nejét maximálisan hanyagoló férje szavaival – ez nem Ibsen Babaszobája, az unatkozó, tisztes háziasszony egyre merészebb megvalósítási módokat keres kalandvágya kiélésére, míg a „süllyedés” visszafordíthatatlanná nem válik.
Ebben a folyamatban kalauzra is talál, a szintén kettős életet élő – nappal egyetemi irodalomtanárnő, éjszaka bármit bevállaló prostituált – Mitsuko személyében: túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a filmtörténet kevés ennyire szuggesztíven démoni Kháron-karaktert termelt ki magából. És szinte észrevétlenül változik meg az elbeszélés fókusza, amíg végre tudatosodik bennünk, hogy ez nem csak vagy nem elsősorban Izumi belledejour-sztorija, a dráma mélystruktúrájának legfontosabb vonatkoztatási pontjai az őt kísértésbe vivő „mentor”-figurához kapcsolódnak. Ekkor válik teljesen nyilvánvalóvá, hogy a Bűn és kéjvágy, minden erre mutató jel ellenére, nem a primér ösztönökre apelláló trashfilm. Amilyen kendőzetlen az erőszak bemutatása, olyannyira poétikus sodrású Szono Sion filmjének hangulatvilága; groteszk és álomszerűen hipnotikus képeinek hatását egyszerre fokozza és ellenpontozza Mahler líraian hömpölygő muzsikája.
A japán rendező nemcsak formaválasztásában irodalmias, filmjét átszövi egy olyan költői/irodalmi referenciaháló, amely nélkül a történet nem is értelmezhető igazán – ennek a legfontosabb szimbolikus elemei a Kafka-féle Kastély képzete és Ryuichi Tamura „szavak nélküli világról” szóló költeménye: egy, a költő által vágyott világ, amelyben a nyelv önmagában áll, és a szavaknak nincs jelentése. Ha van jelentésük – fejti ki az egyik kulcsmozzanatban a prostituált-professzorasszony –, akkor fizikai valóságuk, testük is van: Érosz és Thanatosz „megérzékiesült” jelölői.
Szono Sion erre tesz lenyűgöző kísérletet ebben a barokkos, sötét vágyfantáziában: megmutatni, milyen a „szavak teste”, és hogy néz ki a pokol, amikor nem csak beszélünk róla.
