Stefano Sollima filmje, az olasz rohamrendőrökről szóló, megtörtént eseteken alapuló A.C.A.B. – Minden zsaru rohadék pontosan olyan brutális és botrányos, mint a címe.
Az A.C.A.B. (All Cops Are Bastards) népszerű rendőrellenes szlogen Európában, radikálisok, bőrfejűek (balosok és jobbosok egyaránt) és focihuligánok körében. Olaszországban különösen elterjedt, hisz itt a viszony napjainkra elmérgesedett ultrák és rendőrök között, az összecsapások mindkét oldalon halálos áldozatokkal jártak, a rohamrendőrséget utálni pedig divattá vált, nem ok nélkül. A film Carlo Bonini azonos című könyvén alapul, a rendező pedig Stefano Sollima (Sergio Sollima fia), akinek ez a mozifilmes debütálása. Nem zöldfülű: ő rendezte a Bűnügyi regény (Romanzo criminale) című sikeres tévésorozatot, amely az azonos című mozifilm folytatása.
Sollima filmje öt rohamrendőrt követ. Cobra (a félelmetes Pierfrancesco Favino) hajlamos túllépni hatáskörét, túlzott erőszakossága miatt többször feljelentették. Példaképei a római légiósok, szép nagy kelta kereszt van a hátára tetoválva, szerinte a rohamrendőrök csak akkor maradhatnak életben, ha testvériséget alkotnak, ami abban valósul meg, hogy társaiért bármit megtesz, legyen az törvénytelen vagy erkölcstelen. A rossz környékről származó, egészségmániás Carletto középkori fegyverekkel és Mussolini portréjával díszíti a falát. Negro lánya láthatásáért küzd kubai exfeleségével, Mazingának pedig fiával vannak gondjai, aki szélsőjobbos bőrfejűekkel haverkodik. A néző a titokzatos újonc, Adriano oldalán lép be a testvériségbe.
Bonini regénye valós eseményeken alapul, így a film az első félidőben a rohamrendőrök mindennapjait mutatja be, a másodikban pedig a megtörtént eseményekre rímelő bonyodalmakat. Látunk szimpla vasárnapi huligán-rohamrendőr eszmecserét, tüntetéseket, kilakoltatásokat, fegyelmi eljárást, lobbizást a parancsnoknál és politikusoknál. Aztán a dolgok rosszról rondára fordulnak, Mazingát megkéseli egy huligán, Carletto pedig csak radikálisabb lesz, miután erőszakos természete miatt kirúgják. Bevándorlók által elkövetett bűncselekményre szélsőjobboldali megtorlás érkezik. A megközelítés jobbára dokumentarista, Sollimának ezt volt alkalma gyakorolni, amikor a CNN-nek dolgozott. Ugyanakkor a film egy letűnt olasz zsánerbe is illik, a poliziotteschibe, azaz az olasz zsarufilmbe.
A poliziotteschit a kritika gyakran vádolta fasisztoid felhangokkal, és nem minden alap nélkül, hisz e filmeket olyan amerikai sikerek ihlették, mint A francia kapcsolat és a Piszkos Harry, általában szadista erőszak és macsó szex dominálta őket az önbíráskodó zsaruhős részéről. Hozzáteszem, hogy szerintem egy műfaji filmnek megbocsáthatóak az efféle tartalmak, mivel zsánerkontextusban ezek inkább erőszaklevezetőként szolgálnak. Sollima filmjét szintén fasisztoid tónusokkal vádolták. A kritika szerint a rendező a valós események ihlette jelenetek esetében a rohamrendőröknek ad igazat, hamisítva a történelmet. A filmben valóban katartikus az erőszak, a direktor áldozatokként ábrázolja a rendőröket, általában szorult helyzetben látjuk őket. A film a rohamrendőrök oldaláról mondja el a történteket, és ezért nem lehet hibáztatni a rendezőt, hisz nehéz lett volna ugyanezt a sztorit a baromarcú huligán szemszögéből vállalhatóan megfilmesíteni.
Sőt, ehhez képest a film meglepően objektív, elég csak összehasonlítani az elmúlt évek két vállaltan fasisztoid rendőrfilmjével, az (egyébként egyaránt kiváló) Dreddel és az Elit halálosztókkal (Tropa de Elite). Előbbi egy komolytalan fantáziafilm, utóbbi pedig olyannyira harsány, hogy el sem hiszem, hogy a rendező komolyan gondolta, és tényleg: José Padilha a hírek szerint a sequelben már ugyanazt a történetet balos szemszögből mutatta be, most pedig a Robotzsarut remake-eli (jó választás, a Robotzsaru és a Csillagközi invázió is fasiszta filmek – már ha nem látjuk, hogy Verhoeven ironizált). Az A.C.A.B. erőssége is az, hogy nehéz eldönteni, mi cinizmus, mi irónia és mi komoly vélemény. Sollima a CNN-nél megtanulta, mennyire manipulálható a valóság filmmel, mozija alkalmával minden jelenetben új oldalát mutatja meg a karaktereknek és világuknak, ezzel totálisan összezavarva a nézőt. A poliziotteschi az exploitationnel határos zsáner, Sollima sem csinált mást, mint egy botrányos, ellentmondásos műfajfilmet. A fasisztoid felhangok pedig abból is erednek, hogy a direktor megpróbált zsánerfilmet csinálni a dokumentumfilm-alapanyagból, a műfajiság felülírja a valóságot, kell az (itt erőszak jelentette) katarzis, ahogy azonosulunk a hősökkel, elkezdjünk empatizálni velük. Slusszpoén a végére: Sollima egy interjúban azt mondta, hogy ő baloldali filmet akart készíteni, „társadalom-kórképet egy gonosz, intoleráns, fasiszta Olaszországról”.
