Bizonyára sok képregénykedvelő homloka horpadt be 18 éve, mikor a karrierje csúcsán lévő Sylvester Stallone Dredd bíróként többször levette sisakját, hogy kötött mimikai tárházával jobban át tudja adni a Hershey bírónő személye iránt érzett lágy és langyos érzelmeket. John Wagner és Carlos Ezquerra, a brit 2000 AD képregényistálló alapköveiként, és Dredd méltán büszke szüleiként feltehetően csak egy-két szélütés után tudták feldolgozni Danny Cannon félrement adaptációját.

Most viszont, közel negyven évvel az első Dredd-novella után elkészült a brit képregény-irodalom gyöngyszemének legújabb filmes feldolgozása, és bizony a Wagner-Ezquerra párosnak nem sok panaszkodnivalója lehet. Ugyanis Pete Travis rendező és Alex Garland forgatókönyvíró Dredd-újragondolása a tavalyi filmes év egyik legtökösebb alkotása lett. Míg a ’95-ös első film az „emberarcúság jegyében” alapjaiban elbarmolt koncepciójával Wagner minden részletében eredeti, kőkemény és mégis fergetegesen mulatságos anarcho-punk szatírájának vízióját lényegében Stallone telt ajkaira, bicepszeire és apró sámlilábára feszegette, addig a Travis-Garland páros nem vét ilyen égbekiáltóan bálványromboló hibákat. Annak ellenére, hogy filmjük a képregény maró humorú, szemtelen és ezerirányú szatírájának nyomát sem tartalmazza, sokkal dicséretesebben dolgozik az alapanyaggal, mint azt várni lehetett.

Joseph Dredd új kálváriája egy szinte nevetségesen ismerős akciódramaturgiában bomlik ki. Dredd (Karl Urban), és a mellé gyakorlatra beosztott elmeolvasó-mutáns Anderson (Olivia Thirlby) egy rutinprogram során csapdába esnek Mega-City One egyik emblematikus megaépítményének belsejében. Az épületet az egyik kábítószer-terjesztő – a képregényekben nem szereplő – klán feje, MaMa (Lena Headey) uralja, aki említésre sem méltó fordulatok után egy seregnyi drogos martalócot küld a bíróra és társára. Dredd és Anderson pedig elkezdi felküzdeni magát a legfelső szintre, a végső leszámolás, a megmenekülés, s a megváltás felé. Ha eltekintünk attól, hogy Garland forgatókönyvének videojáték-szerű története semmi más, mint a Rajtaütés akciócselekményének egy flitterekkel kissé összekent átirata, és nem pedig kőbe vésett Wagner-sztori, a Dredd sokkal könnyebben élvezhetővé válik. Márpedig könnyű megbocsájtani a szerzőpárosnak, mivel a film már a rövidke expozíció során is (ami szintén a Rajtaütés sajátja) egyértelműen működni látszik.

Az új Dredd egy karaktertanulmány, mely természetesen részben Nolan denevérszárnyain, részben pedig Jason Bourne, Ethan Hunt, és az új életre rugdosott James Bond ösztönhéroszainak lábnyomainak nyomában érkezik, hogy szétrúgjon pár segget. Karl Urban bíró-karaktere úgy vonul be a toronyházba, hogy szinte hallani lehet a minden egyes westernt definiáló harmonikaszót. Eastwood-szerű rekedtes-dörmögő hangja, konstans lekonyuló szája, lakonikus szöveghordozása, és végtelenül berozsdált humánuma nem modulál valamiféle fals ember-képpé, nem válik bölcs, sokat látott, morgós mentorrá, s – ami a lényeg – nem filozofál az igazságosság társadalmi szerepéről. Urban a kellő, rendkívül minimális érzelmi töltetet csak a film végén lövi el, pontosan és stílusosan. Dredd egy igazi anti-karakter, egy brutális tükör a rohadó és idióta megavilág elé, egy egyszemélyes Istencsapása, aki akaratán kívül – de teljes joggal – kerül mitikus magasságok közelébe. Dredd karaktere a képregénysorozatokban sem változik, nem okul, nem mélyül, nem tárul elénk az ember a törvény mögött (nem veszi le a sisakját), s ezt a Travis-Garland páros remekül érezteti a film teljes időtartama alatt. Urban kemény és száraz karaktere mellett pedig ott áll Anderson, aki mind érzelmi, mind ideológiai gyomrosokat is bekap a Dredd mellett töltött nap során.

A film azonban nem csupán szívében bátor, és lojális alkotás, hanem külcsínében is. Garland és Travis a képregényben vázolt design-elemeket a funkcionalitás és a mai revizionista adaptációs tendenciák jegyében dolgozta át, ami közel sem gond. Nincs tehát impozánsságában hasznavehetetlenül hatalmas sas a bírók mellényén, a Lawgiver kézifegyver egy szépen modifikált 9mm-es, és a Lawmaster-motor sem néz úgy ki, mint egy eldöntött telefonfülke. E designváltás – amellett, hogy indokolt volt – nagyon egységes, átgondolt és stílusos kiegészítést nyújt a kissé minimalista szemszögből felfogott Mega-City One látképhez. Az akciók pedig tökéletesen koreografáltak, mocskosak, betegek, konzekvensen végigvezetettek, és egyáltalán nem képmutatók. A slo-mo nevű drog szuperlassított hallucináció-világa pedig egészen lenyűgöző jeleneteket eredményez. Amellett, hogy a drogos sutyerákok arcbőrén átszakadó golyók lassított képeit minden valamire való szépérzékkel megáldott néző legszívesebben bekereteztetné, a drog érzék- és érzetlassítása tökéletes ellensúlyozó motívumként áll a disztópia undorító és velejéig szennyes mivoltával szemben. Ahogy a szétlassult Lena Headey (és a néző) tekintete elveszik fürdővizének csillámló cseppjeiben, az bizony a színtiszta eszképizmus majdhogynem megható momentuma. A Dredd egy olyan konzekvensen kidolgozott vizuális kontextussal bír, mely sokkal inkább hasonlítható olyan filmek világához, mint a District 9, vagy a 28 nappal később, semmint a tematikus társaiként megnevezhető rajzfilmszerű Marvel-univerzum filmjeihez.

Az új Dredd-film a brutál-költségvetéses adaptációk- és újrafilmezések rém unalmas és beltenyésztett világának azon a ritka ivadéka, mely a sokkal jobban működik, mint az őt megelőző film. Az alapjául szolgáló képregénytől pedig úgy tud elrugaszkodni, hogy közben annak szinte semmilyen esszenciális elemét nem roncsolja. Ezután pedig érdemes bízni a folytatásokban.