Ha a gyártóknak az volt a szándékuk a Skyfall elkészítésével, hogy méltó módon ünnepeljék meg a 007-es ügynök 50. évfordulóját (márpedig mi más céljuk lehetett volna egy bevallottan jubileumi filmmel?), akkor jelenthetjük: a terv sikeres volt. A legújabb Bond-film a széria egyik legragyogóbb ékköve.
Mivel a hírek szerint Daniel Craig két újabb Bond-filmben való szereplésről írt alá szerződést a stúdióval, egy időre biztosan búcsút mondhatunk a sorozat ezelőtti, Pierce Brosnan-féle korszaka hagyatékának: a mindig sármos és szellemes, magabiztos és könnyed, ám kissé felszínes kalandor-karakternek. A Skyfall című epizódon alaposan meglátszik az Amerikai szépséggel Oscar-díjat érdemlő Sam Mendes rendezői kézjegye: valószínűleg egyetlen Bond-opuszt sem sikerült még annyire drámaira hangolni, mint a Skyfallt – bár ez a törekvés az első craiges Bond-filmben, a Casino Royale-ban is vaskosan jelen van már. James Bond, a brit titkosszolgálat „gyilkolási joggal” felruházott szuperügynöke végképp kilépni látszik korábbi sablonjaiból, és elkezd személyiségként, összetett emberi karakterként viselkedni. Olyan figuraként, akinek érzelmei, fájdalmai, kétségei vannak – akinek múltja van.
A múlt kulcsszó itt, minden értelemben. A jubileumi Bond-film láthatóan egyfajta összegzés szándékával készült: a Skyfall egyszerre ironikus és melankolikus/nosztalgikus számbavételeként mindannak, amit a 007 márkanév jelent filmnézők milliói számára – ezért is rugaszkodik el talán minden eddiginél jobban az alapot jelentő Fleming-szövegkorpusztól. Mert bár az elmaradhatatlan akciójelenetek itt (is) tűzijátékszerűen lélegzetelállítóak – játszódjanak bármely helyszínen (Isztambultól Shanghajon át Makaóig) és bármilyen alkalmatosság (vonat, autó vagy motorkerékpár) igénybevételével –, a film készítői alapvető kérdéseket fogalmaznak meg és továbbgondolásra váró témákat vetnek fel a „bondság” mibenlétével kapcsolatban.
Azzal kell ugyanis számot vetni, hogy Bond 50 éves. Lassan, de biztosan öregszik, mozgóképes jelenségként és karakterként egyaránt: régi vágású attitűdjével, hidegháborús logikájával és egykor rendkívül leleményesnek tűnő, ma már megmosolyogtató módszereivel és eszközeivel kikopni látszik a kiberhadviselés korának kulisszáiból. Ahogy a legújabb, Skyfallos Q (az örök kütyümester), egy pattanásos arcú, számítógépbolond nagykamasz (Ben Whishaw) jegyzi meg csúfondárosan: ő pizsamában teázgatva a laptopja előtt nagyobb pusztítást képes véghezvinni, mint a 007-es ügynök egy éves terepmunkája során. Ennek megfelelően a Skyfallban a képtelen szuperfegyverek is megfogyatkoznak, s amikor Q bevetés előtt átnyújt egy miniadóvevőt és egy személyre szabott pisztolyt, Bond rosszallására annyit válaszol: „Miért, mire számítottál? Robbanó töltőtollra?” Így értelmeződnek át a Bond-mitológia alaptoposzai és figurái (de hogy pontosan kik és milyen irányban, azt hagyjuk egyelőre homályban), irónia és hommage határán mesterien egyensúlyozva.
Aki a megváltozott világban dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Bond tehát alámerül: meghal, és ahhoz, hogy teljes értékű, nélkülözhetetlen hősfiguraként támadjon fel halottaiból, újra kell értelmeznie viszonyát a számára legfontosabb értékekkel és személyekkel. Bond mozdíthatatlan jellem, ezért gúzsba kötve kell táncolnia: tántoríthatatlan hazaszeretetét szegezi szembe a számára ismeretlen terepen – „az árnyak világában” – mozgó ellensége cinizmusával („Anglia! A Birodalom! Az MI6! Milyen régimódi!”).
Javier Bardem valósággal lubickol a szőkített hajú, piperkőc, vélhetően biszexuális szörnyeteg szerepében – a Skyfallban karaktere ugyanazt az esszenciális Gonoszt testesíti meg, amit a Nem vénnek való vidékben alakított, és amit Hannibal Lecter vagy a Heath Ledger-féle Joker jelent a filmtörténetben (karakter- és világábrázolás tekintetében Mendesre láthatóan nagy hatással volt Nolan Batman-trilógiájának komor víziója). Egykori, kiugrott ügynökként nem egyszerűen ellensége ő Bondnak, hanem egyfajta negatív tükörképe: a démon, akivel a 007-esnek le kell számolnia ahhoz, hogy ismét önmaga lehessen.
Ahogy el kell számolnia M-hez fűződő viszonyával is: a múltja által kísértett főnökasszony mindkettejük „szülőanyja”. Mert hiába egzotikusan szép Bérénice Marlohe és vonzóan pimasz Naomie Harris, szerepük eléggé súlytalan – a Skyfall igazi „Bond-nője” a Judi Dench által megformált M, a (mostoha)anyafigura. Ebben a bizarr „szerelmi” háromszögben Bond sebezhetővé és jóformán eszköztelenné válik: ezért is kerülhet elő a sufniból a Skyfall talán legnagyobb önreflexív poénja, az „ősautó” Aston Martin DB5. Ezen indul el – M-mel együtt – szülőhelyére, a kísértetiesen zordon Skót-Felföldre, hogy ott nézzen szembe a Gonosszal, akivé ő maga is válhatott volna – és a kissé talán túlfeszített, minden tekintetben pusztító grand finálé után újjászülessen, mint a Brit Korona Sötét Lovagja.
Mert minden változik, a lényeg azonban ugyanaz marad. És ez – James Bond vonatkozásában legalábbis – olyan megnyugtató.
