A neves brit színházrendező, Sam Mendes első nagyjátékfilmje, az Amerikai szépség 2000-ben az Akadémia legfontosabb díjait söpörte be – köztük a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek és a legjobb férfi főszereplőnek járó kitüntetést –, pedig olyan vetélytársai akadtak, mint a Halálsoron vagy a Hatodik érzék.
Az, hogy a filmet angliai illetőségű direktor rendezte, kétségkívül meghökkentő – ugyanis az Amerikai szépség nem csak címében nagyon amerikai film; és ezen nem változtat az sem, hogy éppen korunk legfontosabb amerikai mítoszainak és sztereotípiáinak némelyikét mutatja fel görbe tükörben. A végeredmény egy olyan, rafináltan melodramatikus filmszatíra, amit elvileg csakis olyan alkotó készíthet, aki pontosan átérzi a Hollywood mítoszteremtő szerepéből következő sajátos identitásképző lehetőségeket.
Akik az elmúlt másfél-két évtizedben szocializálódtak, azok számára talán fel sem tűnik, hogy az Egyesült Államok szemérmetlenül exportálja saját, létfontosságúnak gondolt problémáit, mindenekelőtt Hollywood aktív segédletével. Így lettünk például bejáratosak az amerikai kertvárosok gondosan nyírt gyepektől körülölelt, képeskönyv-fehérre meszelt házaiba, otthonosan mozgó vendégekké váltunk ezen házak lakóinak lelkivilágában, megtanultuk komolyan venni problémáikat, amelyek távoliak ugyan, de a filmipar szerint borzasztó fontosak. Látszat és valóság ellentéte, elidegenedés, magány, a jódolgukban megbolondult emberek privát nyavalyái: részben ismerős témák, csak másként, az állítólag kifulladóban lévő „amerikai álom” perspektívájából megmutatva. Kelet-közép-európai szemmel viszont, lássuk be, kissé mulatságos ez a képlet: emberek, akik szenvednek a szép, nagy, kertes házaikban, mert a jólét utáni – meglehetősen sikeres – hajszában érzelmi viszonyaik, úgymond, elsivárosodtak. Nem is működik mindig. Ahhoz, hogy fenntartások nélkül működjék, szükség van, mondjuk, némi egzisztenciális horrorra (Kék bársony), általános emberivé emelt megváltástörténetre (Gran Torino) vagy a hollywoodi konvenciókba még épp beleférő, sírva nevető öniróniára. Igen, pont ez utóbbi esete az Amerikai szépség. Az amerikai álom kritikája – akárcsak piedesztálra emelése – ugyanis akkor kezd komolytalanná válni, amikor (gyakran szó szerint) véresen komolyan veszi önmagát, s buzgalmában elfelejti, hogy a határtalan információáramlás korában senki nem bújhat a kisujja mögé. Így járt az időközben végképp amerikaiasodott Mendes legújabb filmjével, A szabadság útjaival, amely minden rendezői profizmusa és a színészi alakítások kiválósága ellenére bosszantóan szenvelgő családi drámára sikeredett. És azért olyan jó film az Amerikai szépség, mert okosan elkerülte ezeket a csapdákat.
„A nevem Lester Burnham. Ez a környék, ahol lakom. Ez az utcám. Ez az életem. 42 éves vagyok. Alig egy éven belül meghalok. Ezt persze most még nem tudom. Bizonyos értelemben már most halott vagyok” – ezek a filmkezdő mondatok mára minden mozitörténeti idézetgyűjtemény kihagyhatatlan darabjaivá váltak. Sam Mendes öt Oscar-díjjal honorált debütfilmje úgy építkezik a hamisítatlan giccsből (olyan mesterien, úgy értem), hogy képes elhitetni, valójában leleplezi azt, és – végeredményben – ezt nehéz is cáfolni. Lester Burnham (Kevin Spacey ragyogó alakításában), a házasélet és a mintapolgári lét rutinjába belefáradt, középkorú átlagember oly módon lázad fel önnön léthelyzete ellen, hogy nemcsak az őt körülvevő társadalmi közegből, hanem saját magából is hülyét csinál; tehát a lázadó attitűd maga is karikatúraszerűvé válik. Meghatóan vicces látni egy jó negyvenes tisztviselőt, aki újra felfedezi magában a virággyereket, rockzenét hallgat és füvet szív, legjobb barátját pedig a szomszédos gimnazistafiúban, lányának udvarlójában – mellesleg hétpróbás kábszerárusban – leli meg. Közben persze megvan a magához való esze, hiszen a poszthatvannyolcas Amerika túlhajtott politikai korrektségének normáival biztosítja be magát, undok felettesét például – többek közt – a szexuális zaklatás nehezen levakarható vádjának meglebegtetésével zsarolja.
Körülötte pedig a példásan nyírt gyep, a rendben tartott udvarok és hercig egyenházak, a kertvárosi Amerika valószínűtlenül éles és tökéletes beállításokban filmezett képeslap-díszletei, és csupa-csupa nagyon tipikus figura. Mendes, meg kell hagyni, rendkívül szórakoztatóan vázolja fel ennek a világnak a sztereotip alakjait, az Annette Bening alakította, lassan elvirágzó, emancipált feleségtől („Nem leszek áldozat!”, ismételgeti a fináléban az újsütetű életmódmodellek mantráját) a rend és fegyelem erőszakkultuszának bűvöletében élő, titkon náci relikviákat dédelgető tengerészgyalogsági ezredesen és a komikusan, de idilli módon elrajzolt homoszexuális párocskán át az aranypolgár-paródia ingatlankirályig, Buddy Kane-ig. És persze az üresfejű, ám dögös szőke liba minden tulajdonságával felruházott Angeláig (Mena Suvari), aki Lester sziruposan erotikus álmaiban a végzet asszonyának szerepét tölti be, ordítóan giccses, rózsákkal telehintett környezetben. Egy közkeletű tévedéssel ellentétben, a cím nem a lányra vonatkozik; bár annyiban helytálló ez az elképzelés, hogy Angela, Lester kamaszlányának kamaszbarátnője mindannak a jelölőjévé válik, ami egy „párhuzamos univerzumban” a férfi számára a szépséget, a vad érzékiséget, egy másik élet ígéretét jelentheti. A kis kurváról persze kiderül, hogy nem egészen az, akinek mutatja magát, mint ahogyan a többiek sem, szinte kivétel nélkül.
A szépség – az amerikai és bármilyen szépség – ott rejtőzik azokon a felvételeken, amelyeket Ricky Fitts, az eszelősnek nézett szomszéd srác (Wes Bentley) készít, megrögzött rendszerességgel, jelentéktelennek tűnő dolgokról – bár ő készíti, bevallása szerint, „Amerika legfurább házivideóit” is. Ha másért nem, Mendes filmjét azért a jelenetért mindenképpen érdemes megjegyezni, amely egy szél által kergetett, üres papírzacskót mutat, hosszú perceken keresztül. Ott, a szél mögött, a látható képeken túl talán valóban létezik annak a titkos szépségnek a lehetősége, amit az egymásra találó Ricky és Jane (Lester lánya) keresnek – és ennek a titoknak a melankóliája képes időlegesen felülírni (még az elkerülhetetlen tragédia előtt) a környezetrajz és jellemábrázolás mindent átható iróniáját.
Az, hogy ebből a szép hazugságból csupán ők ketten találják meg a kiutat, aggasztó. Nemcsak azért, mert a valóban fontos értékekhez élete utolsó pillanataiban visszataláló Lester, a maga tragikomikus lázadásával, végül ott marad a földön – és, bizonyos értelemben, a többiek is, valamennyien. Hanem azért, mert a fiatalok jövője, a fiú drogdílerkedése miatt, eleve bűnben fogant.
És innentől már végképp nem világos, ki álmodhatja tovább – egy egész világ számára – az amerikai álmot.