A mai napig tartja magát az az elképzelés, mely szerint a kisvárosi/kertvárosi élet nyugodt, csendes, szép, idilli, annak ellenére, hogy írók/rendezők sokasága már évtizedek (vagy századok) óta nem bírja megállni, hogy időről időre le ne leplezze a béke eme gyönyörű szigetének minden aljasságát és romlottságát.
„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az”, kezdi Tolsztoj az Anna Kareninát, és amikor Richard Yates 1962-ben megjelenteti többszörösen díjnyertes regényét, a film alapjául szolgáló Revolutionary Road-ot, az amerikai irodalomban már nagy hagyománya van ezeknek a „boldogtalan családoknak”. Tennessee Williams már megalkotta a Macska a forró bádogtetőnt, Eugene O'Neill drámáját is bemutatták (Hosszú út az éjszakába / Long Day's Journey Into Night), Arthur Miller is megpendítette a témát, és éppen 1962-ben került színpadra a Nem félünk a farkastól (Who's Afraid of Virginia Woolf?, Edward Albee tollából), hogy csak a legismertebbeket említsük. A boldogtalansághoz vezető út mindegyikben más és más, a stílus is különbözik, de a végeredmény ugyanaz: a „vihar” után már semmi nem marad a régi.
Míg ezen művek többsége erősen pszichologizál, Albee pedig a misztikum szintjére emeli a családi perpatvart (a dráma a Walpurgis-éj tematikájára épül), de – ahogy Yates regényében is – mindegyikben kimutatható az erős európai hatás. Yates az élethazugságok és az elvágyódás ősi toposzát használja központi elemként, és Sam Mendes filmes interpretációjában is ezek maradtak a legfőbb motívumok.
A történet középpontjában egy fiatal házaspár áll, két gyerekkel és egy gyönyörű kertvárosi házzal. A nő színésznő akart lenni, de karrierje csak néhány gyenge darabban való fellépésekből állt, míg a férj azt sem tudja, hogy mit akar, ezért egy irodában üldögélve keresi a pénzt olyasmivel, ami egyáltalán nem érdekli. Így merül fel az ötlet, hogy költözzenek Párizsba, ahol majd minden másképp lesz, ahol mindenki megtalálja a boldogságát, vagyis azt, amire vágyik. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, és lassan a szereplőknek is rá kell jönni, hogy nem a helyszínnel van a baj, hanem önmagukkal.
Mendes a szokásosan steril környezetbe ágyazza a történetet, hogy ezzel a makulátlanul tiszta és szép környezettel ellensúlyozza – vagy inkább burkolja – hősei félresiklott életét. Ezzel pedig le is tudta ebbéli szándékait, innentől kezdve csak a házaspárra koncentrál. Olyannyira, hogy még akkor is az ő arcukat fürkészi, amikor valaki más beszél (gondoljunk csak John (Michael Shannon) utolsó kirohanására, amit csak elmosódva látunk, a kamera végig April (Kate Winslet) arcára fókuszál). A gyors felvezetés után már bele is merülünk az élet sűrűjébe, hogy majd két órán keresztül várjuk a nagy kirobbanást és a drámai kimenetelt. Ezt az időt csak és kizárólag a színészek töltik meg élettel (a rendező szándéka szerint), minden más statikus. Kate Winslet és Leonardo DiCaprio mindent bevet, nívós játékkal ajándékozzák meg a nézőt. Minden rezdülésük őszinte, száz százalékig képesek közvetíteni az érzelmek hullámzását. A film (és a regény egyik) legnagyobb telitalálata mégis az elmegyógyintézetből érkező John fellépése, aki egyenesen Shakespeare-drámákból állt elő. Ő a bolond, aki bolond mivoltából eredően kimondhat mindent, amit senki más nem mer vagy nem akar. Ő szembesít a tényekkel, kíméletlenül lerántja a leplet mindenkiről, és bár csak két jelenete van, mégis a film kitörölhetetlenül fontos részévé válik.
Az alapanyag tehát kiváló, a színészek is első osztályú munkát végeztek, a végeredmény mégsem éri el az elvárt színvonalat. Mendest olyannyira lekötötte a két ember, hogy minden mást másodrendűvé redukált, és ez nagy hiba. A végső verzióban így túl sok a feleslegesen elnyújtott jelenet, és még olyan is akad, ami minden ok nélkül csak úgy lóg a levegőben. Ráadásul a három kiemelt szereplőn kívül mindenki indokolatlanul sokat szerepel a filmben, legtöbbjük egy-egy jelenet miatt érdekes és fontos, mégis újra és újra előjönnek, különösen igaz ez a Kathy Bates által megformált asszonyra. Akármennyire is jó nézni a színésznő játékát, a mondanivaló a legkevésbé sem kívánja meg, hogy ötpercenként felbukkanjon. Az ilyen felesleges közjátékok pedig felettébb akadályozzák a házaspár közti egyre erősebb feszültség töretlen bemutatását.
Ha Mendes képes lett volna figyelni az arányokra, ha kicsit feszesebbre veszi a tempót, most egy maradandó filmalkotásról beszélnénk. Így viszont csak egy a sok közül, amit kizárólag a színészei emelnek ki a tömegből.
