Tizenöt év és öt film után Daniel Craig most már tényleg leteszi a Walther PPK-t. Hattyúdala, a Nincs idő meghalni középszerű Bond-élmény lenne, megmenti viszont a szentimentális búcsú – és a bizonyíték, hogy a franchise újrakalibrálása már most megkezdődött.
Azt nem lehet mondani, hogy a Nincs idő meghalni pillesúlyt cipelt a vállán: ez a jubileumi, 25. James Bond-film, egy éra lezárása, Daniel ’inkább felvágom az ereimet, minthogy újra Bond legyek’ Craig búcsúja, ráadásul a koronavírus-járványi majdnem kétéves késés sem srófolta éppen lejjebb az elvárásokat. Ráadásul a Fleabaggel taroló Phoebe Waller-Bridge szerződtetésével újabb izgalmas kérdőjel került a film mellé: hogyan képes majd egy szellemes, és páratlanul tehetséges feminista finomítani a nagyon gyakran hímsovinizmussal vádolt franchise-on? Innen szép nyerni, mondhatnánk, és ugyan a Nincs idő meghalni csatákat nyer, a háború inkább egy langyos kiegyezéssel ér véget.
Bondtól láttunk már visszavonulást, de ahogy a Casino Royale-ban, itt sem igazán érti a műfaj lényegét. A nyugdíjas titkosügynök Jamaicán nyalogatja sebeit, és amikor Felix Leiter megkeresi egy kis mellékes melóval, kettőt sem tud pislogni, máris az események kellős közepén találja magát. Megint feltűnik a Spectre nevű bűnszervezet, de a szálak egy még rejtélyesebb főgonoszhoz vezetnek, miközben az MI6 és a CIA egymással civódik. A megoldhatatlan egyenlet szokás szerint Bond elé kerül, aki legyen bármennyire is kiátkozott a brit titkosszolgálatból, egy idő után mégis Q pakolgatja alá a csodaeszközöket.
Bár a Craig-éra öt filmje minden korábbinál jobban épít a kontinuitásra és az érzelmekre, a Nincs idő meghalni-ban csúcsosodik ki mindez. A szálak valóban összeérnek, mintha tényleg ide futott volna ki minden: lezárt, kerek egészt alkot az öt film. Szinte tapintható a búcsú szele, és Bond is érzelmesebb, mint valaha – és annak ellenére, hogy a karaktertől az akciót, nem a lelkizést várjuk, meglepően jól áll a szériának ez a mértékű bevállalósság. Craignek kifejezetten jól áll az érzelmesebb játék, bár élvezettel adogatja a pofonokat, azok a pillanatok kiemelkedőek, amikor esendő, hús-vér emberként látjuk. Emellett az egész karakter hitelesebbé válik attól, hogy az eddiginél több tétje van a filmnek, és mindenki jól tudja, hogy Craig nem fog a következő filmben Bondként felkelni egy sokadik Bond-lány mellől, mintha mi sem történt volna.
Ennek megfelelően a Nincs idő meghalni-nak van egy enyhe ballagás-jellege, ami addig működik jól, amíg kimerül a múltidézésben, az easter eggek felfedezésében, vagy Craig játékában: az MI6 komplett brigádja mintha csak azért lenne ott, mert szóltak nekik, hogy utolsó film jön, talán csak a Q-t játszó Ben Whishaw kap kicsivel több teret. Cserébe behoznak egy teljesen felesleges, és ráadásul idegesítő női ügynököt – azt a Lashana Lynchet, aki kapcsán értelmezési probléma miatt tömegével akadtak ki az emberek, miszerint Bond nem lehet nő. Lynch az új 007-est játssza, akinek szinte semmilyen komoly dramaturgiai szerepe nincs azon kívül, hogy zsebretett kézzel szólogasson be Bondnak, de úgy, mintha a kilencvenes évek akciófilmjeiből szalajtották volna – az ember már-már elgondolkodik azon, hogy Waller-Bridge ilyenkor épp hol járt. Nála egy fokkal szerencsésebb az Ana de Armas által alakított Paloma, aki ugyan szintén csak egy kihagyható epizódszereplő, de ő legalább vicces. Christoph Waltzot szintén előrángatják a börtönből, ám nyúlfarknyi Blofeldje itt sem túl emlékezetes. Ami viszont a film igazi mélypontja, az a Rami Malek által alakított fő antagonista, Lyutsifer Safin, akinek csak a sebes arca, meg a rettentő gonosz neve utal arra, hogy itt most bizony ő fogja akarni halálra nyomasztani Bondot. Malek láthatóan mindent megtesz, hogy a komolyan vehetetlen pizsamás gonosztevővel kezdjen valamit, de egy ilyen harmatgyengén megírt karakterrel egy Oscar-díjas sem tehet csodát. Az írók láthatóan Madeline-re koncentráltak, aki minden eddiginél komolyabb szerepet kapott, és bátran mutat túl a Bond-lányok skatulyáján.
A hihető antagonista szinte teljes hiánya miatt – az ellenséges erőknek hol homályos, hol komolyan vehetetlen motivációja – a történet is meg-megbicsaklik néha, bár a Quantum csendje zagyvaságát és a Spectre dögunalmát szerencsére távolról sem idézi meg. Az akciók szokás szerint rettentő látványosak és pörgősek, a fényképezés remek, Hans Zimmer zenéje pedig szokás szerint hol olajozza, hol balzsamozza a lelket. A megbicsaklást inkább az okozza, hogy érthetetlen módon majdnem háromórás a játékidő, ezzel a Nincs idő meghalni ugyan felállított egy rekordot, mint a leghosszabb Bond-film, de a tempó kárára érte el mindezt.
A Nincs idő meghalni ennek ellenére nem fog a Craig-éra mélyére süllyedni, hiszen a kötelezőt hozza: látványos, pimasz, pörgős, 2 óra 43 percre kikapcsolja az embert. Ráadásul sikerrel idomult az aktuális társadalmi igényekhez is: a lehetőségekhez képest a lehető legjobban találták meg a középutat, hogyan illesszék be Bondot a polkorrektség és a #metoo-hullám által átitatott igények közé annak ellenére, hogy Bond negyven éve még boldogan pofozhatott fel nőket a filmekben. Mindez pedig ígéretes előrevetítése a jövőnek: bár a Bond-filmeket gyártó Barbara Broccoli szerint 2022-ig nem jelentenek be új színészt, így legalább 3 évig még nem lesz új film, az biztos, hogy újrakalibrálják a franchise-t – ahogy tették azt az eddigi színészváltások esetén. Ennek mindenképp ígéretes előfutára lehet a Nincs idő meghalni.
„Engem többé nem látsz” – mondja Craig Bondként még a film elején, és a film hibái ellenére nem bír nem összeszorulni az ember szíve. Az abszolút katartikus búcsú elmaradt, de a Nincs idő meghalni hibáit jótékonyan fedi el a nosztalgia és a fájdalmas tény, hogy Craig sajnos többé nem kéri sehogy a Martinijét Bondként.
