A legújabb Bond-mozi nem azzal tűnik ki, hogy minden eddiginél hosszabb és drágább, hanem hogy régi vágású. Esszenciális Bond-film annak minden erősségével és hibájával.
Bond kap egy posztumusz fülest a Judi Dench-féle M-től, aminek köszönhetően rábukkan egy rejtélyes nemzetközi kartellre, amely terrorcselekményeket követ el szerte a világon. A kém dolgát nehezíti, hogy egy magánakciója után főnöke, a Ralph Fiennes-féle M szabadságra küldi. Saját szakállára nyomoz tovább, de hamarosan mégis melléállnak céges jóakarói, mivel őket is kivonja a forgalomból az új vezetőség, akik megszüntetnék és hi-tech, komputerizált megfigyelő rendszerrel helyettesítenék a 00-s programot.
„A halottak élnek” – e felirattal kezdődik a film. A nyitányban épp a holtak napját ünneplik Mexikóban, ami szép metaforának is beillik jelen Bond-film exhumáló stratégiáira. A nyitó sor és a cím (spectre, azaz kísértet) ugyanis azzal nyer értelmet, hogy a 24. Bond-mozit retró stílus jellemzi: sok egyéb mellett például visszahozza a múltból Blofeld emblematikus macskás gonosztevőjét. Blofeld egyébként stílszerűen a Bond-karakter gyermekkorának kísértete, azaz a cselekménybe is alaposan bele van kódolva a film régisulis hangvétele. Sőt, Blofeld a három korábbi Craig-féle Bond-mozi kísértete is: mint kiderül, azok főgonoszai mind úgy táncoltak, ahogy ő fütyült. A Bond-szériát is a múlt kísérti: míg a Casino Royale alkalmával hősünket Bourne-hoz, a Skyfall során pedig Nolan Batmanjéhez fazonírozva rebootolták, ezúttal nosztalgiafilm pereg a vásznon.
Amire szépen rímel a cselekmény: Bondot „középkorinak” titulálják és lecserélnék őt egy hacker kémprogramra és drónokra. Sam Mendes konspirációs thrillerével nem csak a korhangulatot lovagolja meg, de hősét is végképp dinoszaurusszá teszi. Ami pedig azt sugallja, hogy manapság egy Bond-film sem lehet más, mint őskövület. És Mendes épp egy gigászi Bond-mammut megalkotására törekedett, ami minden addigi installációnál nagyobb és látványosabb. Amit kínál: két és fél óra, 300 millió dollár, 35 mm, számos gyönyörű és egzotikus helyszín, fejedelmi nők, na meg egy csomó gazfickó, olyan életre kelt rajzfilmfigurák alakításában, mint Christoph Waltz és Dave Bautista.
A Skyfallon meglátszott, hogy Mendes rendezte (és nem Michael Bay), de a Spectre-en már nem. De meg kell hagyni, amikor Mendes látványosat akar mutatni, akkor az is sikerül neki: a nyitány rögtön egy vágás nélküli(nek tűnő), akrobatikusan felvett snitt a Touch of Evil / A gonosz érintése stílusában, az azt követő akciójelenet pedig megalomán, láthatóan méregdrága és sokat követelt a kaszkadőröktől is. Az sem hátrány, hogy Craig és Mendes nem fogják vissza a humorukat és ironizálnak egy keveset. A komikum fő forrása, hogy Bond karaktere és új kalandja egyaránt kőkorszaki. Hősünknek már kedvenc italát sem adják ki a bárban, mert manapság nem divat a szesz. Egyetlen hi-tech kütyüje (vérébe juttatott nyomkövető) csak akadályozza, hasznát csak két régimódi eszköznek, egy gyors kocsinak és egy robbanó karórának veszi.
Hátulütői is vannak viszont ennek a retró stílnek. Túlságosan kézenfekvő választás: a Spectre akár az új Mission: Impossible ikerfilmjének is beillik a cselekmény és az old school stílus hasonlóságai alapján, Cruise és McQuarrie ráadásul meg is előzték a Craig-Mendes duót. Másrészt, ez a film olyan, mintha Nolan az első Batmanje után visszatért volna mondjuk Tim Burton vagy Joel Schumacher stílusához. Már a trailer megnézésekor lesokkolt, hogy az alkotók engedtek a nyilvánvaló kísértésnek és az új Bond-főgonosznak Waltzot tették meg, aki az én ízlésemnek túlságosan ripacs és főleg Tarantino-alteregóként elviselhető. Karaktere ráadásul kapott egy ma már elcsépeltnek ható eredettörténetet (hasonló fizikai transzformáción megy át, mint Harvey Dent Nolannél). Figuráját egy vérbeli szupergonosznak szánták, akihez képest az eddigi Bond-főgonoszok csak gyenge kezdők, mindez pedig az alkotók fantáziátlan überelési kényszeréről árulkodik. Waltz most nem ripacskodik Johnny Depp-módra, de még az is jobban állna neki, mint ez a sótlan, kelletlen alakítás. Mintha belefáradt volna a skatulyába.
Craig viszont számomra csak most forrt igazán egybe a karakterrel: Bond sosem volt még ennyire dinoszaurusz, amihez tökéletesen illik a színész teste. (Bírtam, hogy a Telegraph cikke egy biztonsági őrhöz hasonlította, mert én is pont erre gondoltam annak idején a Brosnan-éra után, amikor először megláttam a Casino Royale trailerében). A retró hangvétel viszont mind a Mission: Impossible, mind a Bond-széria esetében a franchise kifáradását jelzi. Ezúttal egy mutatós és mókás, de súlytalan és unalomba fulladó mozit eredményezett, ami még látványpornónak sem elég izgalmas.
