A 007-es szülőapja egy Ian Lancaster Fleming nevű úriember. Hősének nevét egy amerikai ornitológustól vette kölcsön, akivel Jamaicán találkozott. Fleming szerint „épp erre a rövid, minden romantikát nélkülöző, angolszász és mégis rendkívül férfias névre volt szükségem; így született meg a második James Bond.”
Az író(k)
Ian Fleming, a későbbi ponyvaregényíró 1908-ban született Londonban. Apja Valentine Fleming parlamenti képviselő, anyja Evelyn St Croix Rose (foglalkozása, gondolom, úrinő), és ami még fontosabb a későbbiek szempontjából, egyik nagyapja Robert Fleming bankár. Írónk tehát nemigen ismerte a szűkölködést, ami meglátszik a Bond-regényeken, majd a filmeken is. Szegény embert gyakorlatilag nem látni a lapokon, vásznon (hacsak mimikriként nem). Bond nem túl, de gazdag ember, aki szemmel láthatólag a nála is gazdagabbak vagyona és lelki nyugalma fölött őrködik, epizódról epizódra.
Miként Bond, a kis Ian is Etonba járt iskolába, s miként Bondot, őt is kirúgták egy zavaros nőügy miatt. Miként Bond, Ian is a brit hírszerzésnél kapott állást, bár nem harcolt a különböző hadszíntereken. Viszont magába szívta a titkosszolgák elitjének történeteit, anekdotáit, mítoszait, és 1952-ben megírta az első Bond-regényt, Dr. No címmel. Számos elképzelés született arról, kikről mintázta az író Bond figuráját. Íme, pár példa, lehet válogatni: Peter Fleming, az író bátyja, szintén titkosszolga; Hoagy Carmichael énekes, zeneszerző; Conrad O’Brian-ffrench kém; Bill „Biffy” Dunderdale kém; Sir Fitzroy MacLean kém; Dusan Popov kettős ügynök; újabb kutatások szerint Forest Yeo-Thomas kém; meg persze Ian Lancaster Fleming kém és tollforgató. Egyébként az író maga így nyilatkozott a témáról: „Bond mindazon titkos ügynökök és harcosok keveréke, akikkel a háború alatt találkoztam”. A hős nevét egy amerikai ornitológustól vette kölcsön, akivel Jamaicán találkozott. Fleming szerint „épp erre a rövid, minden romantikát nélkülöző, angolszász és mégis rendkívül férfias névre volt szükségem; így született meg a második James Bond.”
És az ínyencek kedvéért: M figuráját (akit a „hivatalos” filmekben Bernard Lee, Robert Brown, újabban pedig Judi Dench alakít) az író főnökéről, John Henry Godfrey admirálisról mintázta. Az admirálistól származik Bond ikonikus mondata is: „Egy vodka-martinit, rázva, nem keverve.” A bájos, örökké Bondra vágyó, ám azt soha meg nem kapó Moneypenny figuráját (az idők során három színésznő bújt a titkárnői bőrbe – Lois Maxwell, Caroline Bliss és Samantha Bond –, újabban pedig a kedves figura eltűnt a süllyesztőben) természetesen az admirális titkárnője ihlette, akitől egyébként az ajtóból a fogasra dobott kalap trükkjét is „kapta” az író. Ian Fleming életében összesen 12 Bond-regényt és két novellagyűjteményt írt. Minden regényből valamilyen formában film készült. A nagy történet azonban nem zárulhatott le az író 1964-ben bekövetkezett halálával. Elsőként a széles körben ismert és elismert író, Kingsley Amis szállt be a ringbe 1968-ban, aki egyébként maga is nagy Bond-rajongó volt, olyannyira, hogy több esszéjellegű kötetet is szentelt a szuperkémnek. Ő a Colonel Sun című első poszt-Fleming kori Bond-regény írója, Robert Markham álnéven. Tizenkét évnyi szünet után John Gardner következett, aki Fleminghez hasonlóan előbb volt kém, mint író. 1981 és 1996 között 14 Bond regényt írt. 1996-ban az amerikai Raymond Benson vette át a stafétát. Az eredmény: hat Bond-regény és három novella. A Bond-írók sorát egyelőre a brit Sebastian Faulks és az amerikai Jeffery Deaver zárja, egy-egy regénnyel.
Az adaptációk
Fleming regényeire szinte azonnal felfigyeltek a társművészetek alkotói. Képregény formájában elsőként a Daily Express napilap hozta a Bond-sztorit: 1958-ban közölni kezdte a Casino Royale-t. 1963-ban aztán jött az amerikai DC Comics képregénygyár (ahol többek közt Superman és Batman figuráját is koholták), később pedig a Marvel, az Eclipse és a Dark Horse is felvette Bondot hősei soraiba.
Az éter hullámait első alkalommal a dél-afrikai rádió teljes hosszán lovagolta meg a szuperkém (még egy véletlen nem píszí egybeesés), 1956-ban. Bob Holness rádió- és tévébemondónak jutott a megtisztelő szerep, hogy kimondja a varázserejű mondatot: „A nevem Bond. James Bond”, a Holdkelte című Fleming-regény rádióadaptációjában. Aztán, 40 évnyi süket csendet követően, 1990-ben színre lépett a BBC Rádió: tíz év leforgása alatt négy Bond-regény rádióváltozatát készítették el.
Természetesen a Bond-adaptációk terén is a televízió volt a leggyorsabb licitáló. Alig egy évvel a Casino Royale megjelenése után az amerikai CBS tévétársaság 1.000 dollárt (ma sem lenne sokkal nagyobb az összeg, olyan 8.000 dollár) fizetett Flemingnek a regény megfilmesítési jogaiért. Az egyórás darab a CBS Climax! című sorozatának epizódjaként készült el 1954-ben. A főszerepet (Jimmy Bond néven) Barry Nelson alakította, ellenfelét, Le Chiffre-et pedig a filmtörténet egyik rosszfiú-kiválósága, Peter Lorre. Jimmy Bond értelemszerűen amerikai, ezért a regények és a „hivatalos” Bond-filmek amerikai kapcsolatát, Felix Leitert angollá változtatták, Clarence (!) Leiter néven. Ám a gyors tévés reagálást azóta is tartó csend követte, valószínűleg médiajogi okokból kifolyólag. Olyannyira, hogy a tévének csupán egy 65 részes, egyenként 30 perces epizódokból álló animációs tévésorozat elkészítésére futotta az eltelt hatvan év alatt, James Bond Jr. címmel. A viszonylagos teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy ugyancsak 1991-ben az Eurocom cég egy videojátékot is készített James Bond Jr. „főszereplésével”, amely a Nintendo zászlaja alatt futott.
A filmvilág „csupán” 1962-ben csapott le a Bond-regényekre. Ez persze nem jelenti azt, hogy korábban ne lettek volna ilyen értelmű próbálkozások. A Casino Royale tévés adaptációját követően Fleming megkereste Sir Alexander Kordát, és tett neki egy ajánlatot két regénye, az Élni és halni hagyni (az egyik legbotorabb Bond-címfordítás, szerz. megj.) és/vagy a Holdkelte megfilmesítése ügyében, ám Korda a kezdeti lelkesedést követően kihátrált az ügyletből. Aztán 1959-ben Fleming (Jack Wittingham drámaíróval közösen) írt egy eredeti Bond-forgatókönyvet. A James Bond, a titkos ügynök munkacímet viselő filmterv producere Kevin McClory, rendezője Alfred Hitchcock, főszereplője pedig Richard Burton lett volna, ám végül Hitchcock és Burton kiugrott a produkcióból. Az elvetélt forgatókönyv lett a Tűzgolyó című regény alapanyaga, amelyből aztán az azonos című film készült.
1961-ben aztán színre lépett az Albert R. Broccoli és Harry Saltzman által alapított, londoni székhelyű és a Pinewood Stúdiókban működő Eon Film Productions. A cég lényegében családi vállalkozás, ugyanis 1975-ben, kilenc Bond-film legyártását követően Harry Saltzman eladta részvényeit Broccolinak. A Bond-filmek gyártását ma is a Broccoli család tagjai intézik, akik annyira hálásak az alapítónak, hogy Broccoli nevét első helyen tüntetik fel a főcímen, annak 1996-os halála után is (ld. Albert R. Broccoli’s Eon Productions presents). Az Eon Productions az alapítása óta eltelt 51 év alatt a Bond-filmeken kívül csupán egyetlen filmet gyártott: az 1963-as opusz címe Call Me Bwana (Nevezz Bwanának), műfaja vígjáték, rendezője Gordon Douglas, főszereplői pedig Bob Hope és Anita Ekberg.
A Bond-filmek sorozata 1962-ben indult, a Dr. No című epizóddal, és 2012 októberében mutatják be a huszonharmadikat, Skyfall címmel. De már keringenek a kósza hírek a huszonnegyedik Bond-opuszról is: a munkacíme Bond 24 (csodálkoznék, ha ez is maradna), a főhőst továbbra is Daniel Craig alakítja, de beszélik, hogy a brit színészet középgenerációjának tagja, Benedict Cumberbatch (ha így könnyebb, Timothy Carlton színész fia) is rajta lesz a sztárlistán.
A Bondok
A Bond-filmek első számú sztárjai mindig is a Bondok voltak. A nagy Bond-filmtörténet során összesen hat színész alakította a szuperkémet. Íme, a hatosfogat, időrendi sorrendben: Sean Connery, George Lazenby, Roger Moore, Timothy Dalton, Pierce Brosnan és Daniel Craig.
Az első Bond-epizód, a Dr. No szereplőválogatásakor Broccoli, Saltzman és Fleming versenyt szervezett annak érdekében, hogy megtalálják a szuperkém ideális embermását. A versenyt egy Peter Anthony nevű 28 éves modell nyerte meg, akinek Broccoli szerint Gregory Peck-kvalitásai voltak (?!), de sajnos nem értett a filmszínészi mesterséghez. Ekkor a producerek komolyra fordították a szót, és többek közt olyan színészeket kerestek meg, mint James Mason, Rex Harrison, David Niven (aki, bár ezúttal nem kapta meg a szerepet, később eljátszotta Bondot az 1967-as, Eon-független, hat rendező által készített Casino Royale-komédiában), és a legfőbb jelölt, Cary Grant. Különböző okok miatt egyikükkel sem sikerült megegyezni, és végül a „keressük meg Bondot” verseny második helyezettje, egy akkoriban jelentéktelen színész, Sean Connery lett a befutó. Connery természetesen kapva kapott az alkalmon, és ezzel elindult a pályán, amely nyílegyenesen az A+ kategóriás sztárstátushoz vezetett. Sean Connery összesen hat alkalommal bújt James Bond bőrébe, 1962 és 1971 között. Ő volt az, aki megalapozta James Bond karcos-édes személyiségét a filmvásznon. Az 1967-es Csak kétszer élsz című epizód után viszont – annak ellenére, hogy az előzetes plakátokon már rajta volt a neve – Connery bejelentette, hogy ez volt az utolsó Bond-alakítása. Nem volt igaza, ugyanis további két alkalommal visszatért. Először a Gyémántok az örökkévalóságnak című 1971-es epizódban láthatta viszont nagyérdemű. Ezért az alakításért 1.25 millió (ma 7 millió) dolláros alapgázsit kapott, a részesedésekről és forgatási díjakról nem beszélve. 12 évvel később pedig a Soha ne mondd, hogy soha című Eon-független filmben szerepelt.
1969 környékén, amikor Connery bedobta a törölközőt, Broccoli és csapata új Bond után nézett. Először Timothy Daltont szemelték ki, de a színész nem vállalta a szerepet, mondván, hogy fiatal ő még ehhez. Több próbálkozást követően a választás a viszonylag ismeretlen, ausztrál George Lazenbyre esett. Az Őfelsége titkosszolgálatában című epizód a személyes kedvenceim közé tartozik. Lazenby Bondja nem olyan férfias, mint Conneryé, nem olyan elegáns, mint Moore-é, nem olyan sötét, mint Daltoné, nem olyan komplikált, mint Brosnané és nem olyan korszerű, mint Craigé. Viszont talán mind közül a legemberibb, legalábbis esetlenségében az. Egyébként ez az epizód tartalmazza az egyetlen helyet, ahol a Bond-színész áttöri a filmes konvenciók „negyedik falát”, vagyis lebeszél a vászonról. Bond egy kis tengerparti balhé során megmenti a nőt, ám az ahelyett, hogy a nyakába ugrana, elszalad. Lazenby szomorkás tekintettel néz utána, majd megszólal: „Ez sose történt meg a másik fickóval.” Természetesen Sean Conneryre gondol. És tényleg, ilyesmi csak Lazenby Bondjával történhet meg. Meg velünk, jedermannokkal. Ugyanakkor ez az egyetlen epizód, amelyben Bond kilépni látszik nőfaló státusából: feleségül veszi az elszaladó nőt. A szuperkém Bushidója tiltja az ilyesmit. Meg is lesz a böjtje: az asszonyt lelövik. Viszont a tény, hogy Bond házasságra vetemedik, olyan személyiségre utal, amilyenre se a korábbi, se a későbbi Bond-filmekben nincs példa.
Az 1971-es Connery-intermezzo után a producerek ismét Bond nélkül maradtak. A keresés során felmerült Jeremy Brett, Michael Billington és Julian Glover neve (itt jegyzem meg, hogy amolyan íratlan szabályként Connery óta kizárólag a brit korona alattvalója kaphatta és kaphatja meg a szuperkém szerepét), ám a producerek választása végül az akkor 25 éves Roger Moore-ra esett. Annál is inkább, mert Moore rovott múlttal rendelkezett a titokzatos, kémes, izgalmas filmek terén: Simon Templart, az úri betörőt alakította Az Angyal című tévéfilmsorozatban. Roger Moore hét alkalommal játszotta el Bond szerepét, ugyanakkor brit eleganciával, humorral, könnyedséggel töltötte meg a Connery által megformált Bond nyers, agresszív karakterét. Személyes véleményem szerint Moore Bondja (a Lazenby kivételtől eltekintve) a legkönnyebben szerethető figura valamennyi közül. Viszont 1984-ben, a Halálvágta című epizód forgatása idején már 54 éves volt, így aztán biológiai alapon nem vállalhatta a további akciót. A producerek megkeresték Sam Neillt, majd Pierce Brosnant is, de egyikük sem tudta vállalni a szerepet. Így végül a korábban túl fiatalnak bizonyuló Timothy Daltonnak is eljött az ideje. Számomra ő a Bondok Sötét Lovagja, aki talán a legkeményebb, legmordabb szuperkémet alakítja. Összesen két Bond-epizódban játszott.
1990 környékén, jogi bonyodalmak okán Timothy Dalton visszalépett. A producerek ekkor ismét felkeresték Pierce Brosnant, aki ezúttal igent mondott. Az 1995-ös Aranyszem című epizód Bondja, akárcsak Lazenby, emberi dimenziókba vezérli a nézőt, csak ezúttal jobbak voltak a film lélektani konzultánsai, tehát Brosnan-Bond bonyolultabb személyiséggel rendelkezik korábbi önmagáinál. Erre nyilván azért is szükség volt, mert az Aranyszem az első Bond-film, amely a Szovjetunió széthullása után készült, ami nem jelentett kevesebbet, mint hogy megszűnt az egyik fő ellenfél. Az eleve adott „állami” Gonosz helyett mással kellett megtölteni az átlag két órás filmidőt. Brosnan összesen négy Bond-epizódban játszott, ezzel teljesítette az aláírt szerződést. Ugyanakkor a negyedik epizód (Halj meg máskor, 2002) forgatása környékén ő is betöltötte az ötvenedik életévét, és nem akart Moore csapdájába esni, akit a kritika keményen lehúzott, amiért „aggastyánként” balhézik a vásznon. Bölcsen visszalépett tehát.
És ezzel gyakorlatilag elérkeztünk a jelenhez. A máig utolsó három Bond-epizód főszereplőjét, Daniel Craiget fogadta a legcsúnyább kritika a szereplőválogatások idején. Sokak jóslata szerint Craig nem tudja majd felvenni a versenyt magas, szép, elegáns és csábos mosolyú elődeivel. Igaz ugyan, hogy az új Bond alacsonyabb is, csúnyább is, mint bármelyik korábbi társa, viszont gyakorlatilag mindennel felvértezték, amit a filmszínészmesterségben 110 év alatt össze lehetett gyűjteni. A Craig-Bond hallgatag, nem annyira szexmániákus (a píszí gépezet azért nyomot hagyott rajta), sérülékeny lelke van, és hát a nézők szeretik, hiszen a Holdkelte után a Craig-féle Casino Royale a legtöbbet kaszáló Bond-opusz.
Zárszó helyett
A világ számos szakembere értetlenül áll a Bond-széria példátlan sikere előtt. Hiszen semmi, de semmi okunk nincs rá, hogy szeressük ezt a ronda alakot, mondják. Így igaz. És mégis. Nem tudom pontosan, mi a titka. Vannak ilyen jelenségek ezen a világon. Ilyen például Andrew Lloyd Webber Jézus Krisztus Szupersztárja vagy Michael Jackson maga. Érvekkel tele van a szekrény, pro és kontra. A jelenség azonban mintha az érvek territóriumán kívül lebegne. Hogy meddig? Nem tudni. Lehet, hogy nem is fontos. Egyszerűen csak szórakozni kell. Jól szórakozni márpedig nem könnyű. És kell hozzá valami, ami jól szórakoztat. A Bond-széria ilyen értelemben minden elvárásnak eleget tesz.
