Európában a film őskorától kezdve készültek westernek. A század elején Franciaországban Joe Hamman, Németországban pedig Lugosi Béla főszereplésével forgattak vadnyugatinak nevezett filmeket. Az európai western azonban csak a hatvanas években teremtett iskolát.
Az „európai” alternatíva
Két, illetve három európai országban (ugyanis az egyik az akkor még kettészakított állapotban levő Németország volt) született olyan western-termés, amely kiemelkedik a tucatfilmek (többnyire paródiák) közül. Nyugat-Németországban Karl May regényeinek filmre vitelével kísérleteztek, és a siker nem maradt el. Az első ilyen film Az Ezüst-tó kincse volt (Harald Reinl, 1962). A Winnetou-filmek sorát megnyitó opusz sikerének titka az volt, hogy készítői nem törekedtek az amerikai westernek lemásolására, hanem inkább Karl May mesevilágát próbálták ábrázolni, és az erkölcsi vonatkozások mellett az akcióra helyezték a hangsúlyt. Reinl a film világsikerét követően három részben vitte filmre a hollósörényű apacs törzsfőnök történetét.
Az akkori Kelet-Németországban készült westernciklusok elsősorban az indiánok függetlenségi harcaival foglalkoztak. Jellemző, hogy a DEFA-westernek (pl. A nagy medve fiai, 1965; Vadölő, 1967; Osceola, 1971, hogy csak a fontosabbakat említsük) rendezőtől függetlenül az indiánok dicsőítését, illetve az amerikaiak népirtó politikáját tűzték zászlajukra.
Az egyetlen európai western, amely (vissza)hatott az amerikaira, az olasz, amelyet Sergio Leone rendező neve fémjelez. Leone dollártrilógiája – Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért (1965), A jó, a rossz és a csúf (1966) – , illetve a későbbi Volt egyszer egy vadnyugat (1968) alapjaiban változtatta meg a műfaj kliséit. Leone westernjeiben nyoma sincs nemzeti identitás-mítosznak, lovagló erkölcscsőszöknek. A spagetti-westernek hőse mindvégig abszolút kívülálló, tetteit nem az önzetlenség, hanem a pénzszerzés vagy a bosszú motiválja. A klasszikus amerikai western által piedesztálra helyezett erkölcsi kategóriák romba dőlnek, elszabadul az erőszak démona, a vászonról ömlik a pesszimista világszemlélet.
Az olasz western hirdette cinizmus, morális ambivalencia és ritualizált erőszak csírái ugyan már korábban megjelentek az amerikai westernben is (lásd a John Sturges által 1960-ban rendezett A hét mesterlövészt), de koncepcióvá csak Leone filmjeinek világsikere után kristályosodtak. A hatvanas-hetvenes évek társadalmi és politikai lidércnyomása (a két Kennedy, illetve Martin Luther King meggyilkolása, a vietnami háború, az indusztrializáció, a Watergate-botrány stb.) hatására darabokra hullott a klasszikus western hatvan éven át több-kevésbé egységes mítosza. De csak azért, hogy a szilánkokból egy új (ellen)mítosz keljen életre, a John Cavelti amerikai filmesztéta által keresztapa-westernnek nevezett műfaj. A klasszikus westernnel ellentétben a keresztapa-western erkölcsi szükségszerűségnek, sőt, pozitív értéknek állítja be a könyörtelen agressziót és a hatalomvágyat. A magányos hős archetípusa is eltűnik, a korszak filmjeiben nyüzsögnek a többnyire hideg tekintetű, profi hősök, akik csak pénzért hajlandóak megvédeni a gyenge közösséget, amelyhez viszont még véletlenül sem fűzi őket semmilyen kötelék. A jó-rossz ellentét immár nem a társadalmi-erkölcsi értéken múlik, hanem a rokonszenvességen. A néző azzal azonosul, aki neki szimpatikus, az lesz tehát a jó, a vele szembenállók meg a rosszak. A végső üzenet pedig majd minden esetben az, hogy ez a világ nem tudja levezekelni bűneit.
A korszak legendássá vált opuszai, az Aki megölte Liberty Valance-t, (John Ford, 1962), a Délutáni puskalövések (Sam Peckinpah, 1962), a Vad banda (Sam Peckinpah, 1969), a Butch Cassidy és a Sundance kölyök (George Roy Hill, 1969), A pap, a kurtizán és a magányos hős (Sam Peckinpah, 1970), a Kis nagy ember (Arthur Penn, 1970), a Spikes bandája (Richard Fleisher, 1974), A mesterlövész (Don Siegel, 1976), vagy A missouri fejvadász, (Arthur Penn, 1976), mind a klasszikus western demitizálásának mítoszát ábrázolják. Időközben azonban a hamvaiból 1980-ra újjáéledt Új-Hollywood producerei számára a műfaj lassan érdektelenné vált. Phil Hardy filmtörténész az 1980-1983-as időszakból csupán 15 westernfilmet tudott összeszedni, melyek nagy része színvonaltalan átlagprodukció.
A letűnő műfaj?
Úgy tűnik tehát, hogy a 80-as évektől kezdve a western, a filmtörténet egyik legelső és legnépszerűbb műfaja eltűnt a tucatfilmek süllyesztőjében. A régi nagy rendezők vagy eltávoztak az örök vadászmezőkre, vagy egyszerűen nem készítettek több westernfilmet, kiemelkedő figurája pedig azóta sem született a westernnek. Persze készülnek filmek szép számmal mind a mai napig, ám a régi mítoszt nem sikerül feleveleníteni. A mitikus sztriptíztáncosnő a gyakran pompázatos, ám színvonalukban harmadrangú lebujok „sztárjává” degradálódott. Az olyan filmek, mint a Silverado (Lawrance Kasdan, 1985), A vadnyugat fiai I (Cristopher Cain, 1988) és II (Geoff Murphy, 1990), a Farkasokkal táncoló (Kevin Costner, 1990), Az utolsó mohikán (Michael Mann, 1992), a Tombstone (George P. Cosmatos, 1993), a Wyatt Earp (Lawrance Kasdan, 1994), a Maverick (Richard Donner, 1994), a Gyorsabb a halálnál (Sam Raimi, 1995) vagy a Wild Wild West – Vadiúj vadnyugat (Barry Sonnenfeld, 1999) az üres formalizmus és nosztalgia, vagy a többé-kevésbé olcsó műfajparódia példái.
A magyarázat kézenfekvő: a vizuális és számítógépes technológia ugrásszerű fejlődése a sci-fi, fantasy és akciófilmeknek kedvez, ugyanakkor korszerűtlenné teszi a westernt, hiszen ez a műfaj nem a klónok, szuperrobotok és virtuális hősök világa. Számos műfajfilmben fellelhetőek ugyan a western elemei (van ma már vámpír-western, sci-fi western, horror-western, sőt, punk-western is), ám maga a műfaj gyakorlatilag önmaga árnyékává vált.
