Hatvan évvel ezelőtt mutatták be Kuroszava Akira legnagyobb anyagi sikert hozó filmjét, A testőrt Japánban. Az európai nézők kicsivel később, augusztusban láthatták először a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon (ahol Mifune Tosiró megkapta a legjobb színésznek járó Volpi Kupát). Sergio Leone csak két évvel később, a római premier idején látta a filmet, mindenesetre nagyon megtetszhetett neki.
Ötven éve mutatták be a legendás Dollár-trilógia záródarabját, amelyet Tarantino „minden idők legjobban rendezett filmjének” nevezett. Aki egyszer belenézett a szája sarkában szivart rágcsáló Clint Eastwood acélos szemeibe, egy életre megjegyezte, mi az a spagettiwestern.
Egyáltalán nem véletlen, sőt inkább tökéletesen jelképes, hogy a posztmodern műfajfilm pápája épp egy videotékából szabadult a világra. Korai filmjei elfeledett, ritka, alábecsült gyöngyszemek remixei. Napjainkra viszont a fenegyerek felcseperedett, és megcáfolta kritikusait.
Európa sok más országával együtt a Német Birodalom is azzal büszkélkedhet, hogy feltalálta a mozgóképet; a Skladanowski testvérek párhuzamosan Lumière-ékkel már 1895-ben bemutatták gépezetüket. A korai német film megmaradt a technikai kísérletezésnél; Oskar Messter üvegfedelűstúdiója, hangosfilmes próbálkozásai, valamint a filmszalag továbbítója (a német kapcsolás) mind ennek a kornak az eredményei.
Az idei év leginkább várt filmje nem okoz csalódást sem a Tarantino-hívőknek, sem a jobb napokat is látott western rajongóinak. Csak néhány álszent emberjogi aktivistának.
Európában a film őskorától kezdve készültek westernek. A század elején Franciaországban Joe Hamman, Németországban pedig Lugosi Béla főszereplésével forgattak vadnyugatinak nevezett filmeket. Az európai western azonban csak a hatvanas években teremtett iskolát.
