Ötven éve mutatták be a legendás Dollár-trilógia záródarabját, amelyet Tarantino „minden idők legjobban rendezett filmjének” nevezett. Aki egyszer belenézett a szája sarkában szivart rágcsáló Clint Eastwood acélos szemeibe, egy életre megjegyezte, mi az a spagettiwestern.

• A film – amely három pisztolyhős hajszájáról szól a Konföderáció elveszett aranya után, az Észak és Dél közti polgárháború idején – Olaszországban debütált 1966. december 23-án, az Egyesült Államokban pár nappal később, december 29-én mutatták be. A Jó, a Rossz és a Csúf a Sergio Leone-féle Dollár-trilógia harmadik darabja, a Maréknyi dollárért (1964) és a Pár dollárral többért (1965) című filmeket követte: a trilógia filmjei a spagettiwestern műfajteremtő alkotásai, és külön-külön is kultfilmnek számítanak, de ez a záródarabra hatványozottan igaz – nem mellékesen pedig megalapozta Clint Eastwood világhírét, és megteremtette azt, amit nézők sokasága „Eastwood-karakterként” ismer.
• Ha már Eastwood, kezdjük némi demitizálással: a Szőkét (avagy a Névtelen férfit) játszó színész ugyanazt a poncsót viselte a trilógia mindhárom darabjában, ráadásul tisztítás nélkül.
• A film 1,6 millió dollárból készült, ami abban az időben igen csinos költségvetésnek számított, de megérte, mert nem „maréknyi dollárért” kelt el: 6,1 millió dollár profitot hozott.

• Bár elsőre mindenkinek Eastwood hallgatag, jóvágású figurája jut eszébe a filmről, a valóság az, hogy a három főszereplő közül a Csúnyát (azaz Tucót) játszó Eli Wallachnak jutott a legtöbb filmidő.
• A három főhősön – Clint Eastwood, Lee Van Cleef, Eli Wallach – kívül szinte senki nem angolul beszélt a filmben, a többiek az anyanyelvüket használták, vagyis az olaszt és a spanyolt, és utólag szinkronizálták őket.
• A nyelvi különbségek némi kommunikációs zavart is okoztak: mivel Sergio Leone rendező nemigen beszélt angolul, Wallach pedig olaszul, ezért inkább francia nyelven értekeztek.
• Wallachnál maradva: a film spanyolországi forgatása alatt tényleg életveszélybe került, amikor egy megvadult ló elszabadult vele, miközben ő összekötözött kézzel ült rajta. És bizonyára sokan emlékeznek a jelenetre, amikor úgy szabadul meg a láncaitól, hogy ráteszi egy sínre, és a vonat elvágja: nos, a vonat kis híján elütötte, a kiálló vasütközők csak centikkel haladtak el mellette, miközben ő Sergio Leone utasítására a porban feküdt.
• A filmből több jelenetet is ki kellett vágni, mert a cenzúra túlzottan erőszakosnak találta: például Tuco megverése a jenki tisztek kunyhójában jóval részletezőbb volt. Leone a sok erőszakot így magyarázta: „az öldöklés azért van ennyire eltúlozva, mert egy olyan filmet akartam csinálni, amely az átlagos westerneknek egyértelmű szatírája. (...) A vadnyugatot egyszerű, erőszakos emberek formálták, ezt az erőt és együgyűséget próbálom visszaadni a filmjeimben.”

Leone, Eastwood és a csúfak

• A Rosszat játszó Lee Van Cleef viszont egyáltalán nem volt erőszakos figura, olyannyira, hogy az egyik jelenet majdnem meghiúsult az ellenállása miatt. Nem volt hajlandó ugyanis megütni a Maria nevű prostituáltat játszó színésznőt (Rada Rassimov). „Képtelen vagyok megütni egy nőt”, védekezett, mire Rassimov így válaszolt: „Színésznő vagyok, nyugodtan megüthetsz, semmi probléma”. „Tudom, de képtelen vagyok”, mentegetőzött Lee Van Cleef. A helyzetet végül úgy oldották meg, hogy az ütésről készült közelikben „kézdublőrt” alkalmaztak.
• A nagy fináléban látható temető a valóságban nem létezik, csupán díszlet. A helyszín a spanyolországi Burgos tartományban található.
• A Jót (avagy a Szőkét) alakító Clint Eastwood egyik védjegye a filmben az állandóan a szája sarkában fityegő szivar. A valóságban Eastwood nem dohányzik, soha nem is dohányzott, és voltak is konfliktusai Sergio Leonéval amiatt, hogy folyton rá kellett gyújtania. Ezért gyakran figyelmeztette a rendezőt, hogy a dohányos jeleneteit próbálják meg elsőre jól lefilmezni.
• A Rossz és/vagy a Csúf szerepét felajánlották Charles Bronsonnak, de visszautasította A piszkos tizenkettő kedvéért.
• A Jó, a Rossz és a Csúf minden idők legmagasabb pontszámot elért filmje az imdb-n, amely nem kapott egyetlen Oscar-jelölést sem.

• Muszáj külön megemlékeznünk a film temetői nagyjelenetéről: Tuco eszelős rohangálása az arany lelőhelye után, a keresztek között, Morricone Ecstasy of Goldjára (az idős mester most kapott Oscart, pedig már pontosan 50 éve megérdemelte volna ezért a filmzenéért), majd a híres-hírhedt „mexikói felállás” („mexican standoff”) – ha Leone csak ennyit forgatott volna le, már azzal filmtörténetet írt volna. A „mexikói felállás” – amely aztán számos filmben felbukkant, többek közt a spagettiwestern-fan Tarantino Kutyaszorítóban című opuszában – azt a párbajhelyzetet jelenti, amikor egyszerre többen állnak szemben fegyverrel, ezért ha valamelyikük tüzelni kezd, igencsak kétséges lehet a végeredmény, mert nem tudni, ki kire lő először. Itt természetesen a Jó/Szőke, a Rossz/Angyalszem és a Csúf/Tuco kerülnek szembe a végső leszámolásra – de nem áruljuk el, mi lesz a vége...
• Apropó Morricone: a Metallica zenészei akkora rajongói a filmnek, hogy a nyolcvanas évek óta az Ecstasy of Golddal vezetik be a koncertjeiket. A Ramones viszont koncertzárásra használta fel ugyanazt a tételt.
• És ne feledjük: „kétféle ember van, az egyik, aki a fegyvert fogja, a másik, aki ás”. És ezt: „ha lőni akarsz, lőj, ne dumálj”.