Úgy tűnik, Ron Howard szerencseszáma a 13, szerencseműfaja pedig a mentőakció. Főleg az olyan, ahol kevés az oxigén.
Emlékszünk még a jó öreg 2018-ra? Vírus, háború, gazdasági krízis és az ajtó előtt toporgó energiaválság helyett az egész világ egy rövid ideig lélegzettvisszafojtva figyelt 12 thaiföldi gyerekre és az edzőjükre. Aki élt és mozgott, a barlangba szorult focicsapat mentésére sereglett. Nemzetközi összefogás, példátlan médiafigyelem, az emberi találékonyság és akaraterő diadala. De szép is volt! Hollywood pedig valószínűleg leginkább azért drukkolt a fiúk túlélésének, hogy meglegyen a tiszta hollywoodi happy end. És szerencsére meglett. A kérdés ilyenkor persze mindig az, hogy az eredeti történet Szkhüllája és a klasszikus amerikai dramaturgia Kharübdisze között elevickél-e a forgatókönyv. Láss csodát: ahogy a thaiföldi mentőakció búvárjai – jó pár horzsolódás-zúzódással, temérdek őszebb hajszállal és egy halálesettel – elszlalomoztak a sztalaktitok közti szűk terekben, a Gladiátort is író William Nicholson és a szintén mentőakciós Apolló 13-ért Oscarral jutalmazott Ron Howard is átvergődnek a legnehezebbeken.
A történetet valószínűleg kevésbé kell bemutatni, az alkotók is épp csak átsiklanak a kötelezőkön, hogy meglegyen a film premisszája: egy hatalmas barlangkomplexumba kirándul el a (csoportos biodíszletnek tűnő – mert a külön nevek ha el is hangzanak, megjegyezhetetlenek és dramaturgiailag súlytalanok) focicsapat. Mivel a monszunidény elvileg később kéne érkezzen, nem tudnak a heves esőzésről, ami rövid idő alatt teljesen ellepi az üregek nagyrészét, így a srácok a barlang szájától mintegy 2 és fél kilométerre rekednek, nem túl sok oxigénnel. Kivonulnak a polgári és a katonai hatóságok is, de megfelelő tapasztalat híján nem sokat tudnak cselekedni, és miközben jóindulatú polgárok megpróbálják jobb híján a hegyről elterelni a bezúduló vizet, megérkezik két idősödő brit önkéntes mentőbúvár, Stanton és Volanthen (Viggo Mortensen és Colin Farrel), akik pont ilyesmikre specializálódnak.
A feladatuk: lehetőleg az összes gyereket élve kihozni a barlangból. Ron Howardék feladata pedig ezt úgy megmutatni, hogy még azok számára is izgalmas maradjon, akik négy éve a tévében élőben követték a munkálatokat. Ennek érdekében egyrészt feláldoztak pár sarkalatos pontot a klasszikus hollywoodi szabályokból (no nem sokat, de ha valaki pl. szőrszálhasogatóan ugyanott keresné a Syd Field-féle háromfelvonásos szerkezet partjelzőit, ahol elvileg lenniük kellene, akkor szomorúan kell visszatérnie a barlang szájához, mint a thaiföldi katonák az első merülés után), másrészt sokat egyszerűsítettek a kaotikus valóságon (pl. hálistennek teljesen kimaradt Elon Musk az ötleteivel, a hübriszével és a Twitter-nyilatkozataival együtt), már csak az idő elleni versenyfutás miatt is. A legfontosabb álomgyári szabály – hogy tudniillik ne untassuk a közönséget – viszont többé-kevésbé érintetlen maradt, ennek érdekében az egyébként borzalmasan hosszú barlangi merüléseket olyan feszesre vágták, hogy mindössze néhány méteresnek tűnnek.
Posztkolonialista szempontból akár támadható is lehetne a film: (a fehér ló helyett ütött-kopott oxigéntankokon belovagoló) nagyon exponált, világsztárokkal eljátszatott fehér férfiak mentik meg a kis, egybeolvadó thai csoportot. Ez 2022-ben már nem működne, így Ron Howard egyrészt nagyon huncutul helyi operatőrt választott maga mellé (Sayombhu Mukdeeprom azért már nemzetközi szinten is teljesített, ő fényképezte pl. a Szólíts a neveden-t), másrészt finoman behozza a burmai származású, állampolgárság nélküli menekültek (a rohingyákat ismerjük már, most shan népekről van szó) problémáját. Persze, csak pianóban, nehogy véletlenül republikánus érzelmeket borzoljon. Ez persze mit sem változtat azon a tényen, hogy a megmutatott szemszög hangsúlyosan nem a megmentendőké, hanem a megmentőké (ami a film címének tükrében némileg ironikus). Ha valami nagyon hollywoodivá és nagyon tradicionálissá teszi ezt a filmet, akkor az ez az: az idolizálható hősökhöz való feltétlen ragaszkodás, még akkor is, ha megpróbálják őket évődéseikkel, kétségeikkel együtt emberközelibbé tenni. Persze ettől még nem lesznek igazán háromdimenziósak: vastag kontűrökkel vannak felskiccelve, hogy messziről is felismerhetők legyenek.
Néhány semmibe bóklászó jelenetet leszámítva izgalmas, feszült thriller A tizenhármak, ha paradigmaváltást nem is hoz sem a „megtörtént eseményekből” címkéjű mozik, sem a túlélőfilmek világába. A katasztrófa sűrített: aki tényleg 2018-ba utazna vissza, illetve a valósághoz közelibb élményt akar, az elveszhet a korabeli sajtóbeszámolókban, illetve várhat pár hetet a hatrészes, tehát elvileg alaposabb és lassabb Netflix-sorozatra (Thai Cave Rescue), aki pedig meg akarja nézni a filmet picit „thai-abb” szemszögből, annak ott a 2019-es The Cave, amiben néhány barlangi búvár saját magát alakítja. De ezek után már minek?
