Most ősz van; aztán eljön majd a tél, és a fehér hó, ami mindent elborít – hangzik el a filmbeli színdarabban. És erről az állapotról szól a legjobb női főszereplő Oscarjával méltán díjazott Still Alice is, amely 100 perc alatt végiggördít a nézőjén egy kisebbecske úthengert.
Nem lehet elképzelni annál rettenetesebbet, mint amikor valaki értelmi képességeinek teljes tudatában, tehetetlenül kell, hogy megtapasztalja a saját leépülését. Ráadásul nem is akármilyen képességekről van itt szó – Alice (Julianne Moore) ugyanis világhírű nyelvészprofesszor, briliáns elme –, és a leépülés sem a fizikai síkon zajlik. Alice-nél az Alzheimer-kór egyik ritka változatát diagnosztizálják kevéssel 50. születésnapja után. Eleinte csak belezavarodik a saját gondolatmenetébe az egyetemi előadásain, nem jutnak eszébe bizonyos szavak, és rátör a pánik, amikor jogging közben rájön, hogy fogalma sincs, merre jár. Rémülete tovább fokozódik, amikor kiderül, hogy betegsége örökletes, három gyönyörű, felnőtt gyereke közül bármelyik hordozhatja a hibás gént. Inkább lennék rákos – sóhajt fel, miközben tagadás, elfogadás, beletörődés, büszke szónoklat, menekülés, majd csendes belerokkanás, a betegség minden szakasza felvázolódik előttünk a filmvásznon. Az alkotók kiválóan játszanak a képi eszköztárral: a nyugtalanul kapkodott kamera, a szapora vágás, az élesség változtatása a zavarodott pillanatokban felkavaróan, nyomasztóan és olykor letaglózóan hat a nézőre. Amikor az elmosódó háttér előtt élesen látjuk Alice-t, belénk hasít a filmcímmel is jelzett felismerés: bár egyre kevésbé tűnik régi önmagának, valójában „még mindig” ő van előttünk, még mindig ő igyekszik megtanulni a „felejtés művészetét”, ragaszkodik foggal-körömmel az emlékeihez.
Bár Alice egy állandósult jelenbe szorul, az élet körülötte – akármilyen kegyetlen ez – megy tovább. A nyomasztó és sokszor megalázó pillanatokon csak a család segítheti át a beteget, a szeretet ha nem is gyógyír, de legalább végső menedék. Alice szerencsés: mondhatni tökéletes családja van. Mellette áll egy szerető és sikeres férj (Alec Baldwin), van egy orvos és egy jogász gyereke, unokák a látóhatáron. Harmadik csemetéje kissé kilóg a sorból, ő a család fekete báránya: „csak” színész akar lenni, s még az is egyetemi végzettség nélkül, lehetőleg egyenesen Los Angelesben. A színészpalánta lány szerepében az alkonyatos Kristen Stewart akár üdítő jelenség is lehetne, de tekintete-mimikája nem sokban különbözik a vámpírba szerelmes Belláétól, bár a család többi tagja még elnagyoltabb, kivéve talán a kissé workalcoholic férjet, akinek a szerepében Alec Baldwin olykor idegesítően tompa és botox-vasaltan semmitmondó.
A helyzet igazi abszurditása eközben Alice hivatásából adódik: egész életében a kommunikációval foglalkozott, a nyelv elsajátításának folyamatát tanulmányozta, „neuronoktól a főnevekig”, kutatásait világszerte tudományos mérföldkövekként tartják számon. Arról tart előadást a Columbia Egyetemen, hogy a kisgyerekek mindenféle oktatás nélkül is elsajátítják a szavakat – ő maga pedig éppen ennek az ellenkezőjét fogja átélni hamarosan. A cselekményvezetés lineáris, gyökeresebb fordulatok nincsenek benne, és nagyjából a diagnózis bejelentésétől sejthetjük, merre vezetnek az események. Viszont nincs is szükség ennél többre: Julianne Moore fantasztikus színésznő. Játéka visszafogott, végtelenül természetesnek és hitelesnek hat, meggyőződésem, hogy sok néző szemébe csalt könnyet, a cselekmény több pontján is, mindenféle szándékolt érzelgősség nélkül. Nem ő volt az egyetlen az idei Oscar-mezőnyben, akinek lassan leépülő szereplőt kellett alakítania: a nála sokkal fiatalabb Eddie Redmayne is hasonlóval nyerte el a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-szobrocskát. Hozzá képest a gyakorlottabb Julianne Moore figurája sokkal mélyebb, és talán azért is érinti meg jobban nézőjét, mert emez a maga valós hétköznapjaiban bármikor találkozhat hasonló esettel. De ha visszalapozunk az Oscar-díjak történetében, úgy tűnhet, hálás szerep egy beteg embert eljátszani – gondoljunk például Forrest Gumpra, a Napos oldal (Silver Linings Playbook) bipoláris zavaros Patjére, Dustin Hoffmann Raymondjára az Esőemberből –, épp csak színészként nem akármilyen kihívás.
A Still Alice gyönyörű, velőig hatolóan felkavaró, de egy percig sem sziruposan szentimentális film, erősen didaktikus – de ekként sem zavaró – célzattal: kiáltvány azokról és azokért, akik olykor elveszettként ébrednek tudatukra a hétköznapokban, vagy éppen kétségbeesetten próbálnak belekapaszkodni az Alzheimer-kór miatt egyre nehezebben felidézhető emlékeikbe.
