[TIFF 2021 – Fókusz: Szerbia] Ivan Ikić doku-fikciója a Barbárok című debütfilmjéből már ismerős nyomasztó (posztjugoszláv) kilátástalanságot tematizálja. Szereplői most is „rendszeren kívüli” fiatalok, ezúttal azonban egy 50 évvel ezelőtt épült, értelmi fogyatékos kamaszok és fiatal felnőttek számára fenntartott intézet nem túl vidám mindennapjait követhetjük nyomon. Az amatőr szereplők valóban a zárt intézet lakói, viszont nem saját magukat, hanem Ikić több éven át fejlesztett forgatókönyvének szerepeit alakítják. A fiatal belgrádi rendező diplomafilmje forgatása során jutott el először az intézetbe, majd 15 év után visszatért ide, hogy elkészítse három részre tagolt, furcsa szerelmiháromszög-történetét, melyről először szintén ebben az intézetben hallott.
Mexikó idei Oscar-jelöltje 2011-be, a drogháború első éveibe repít vissza, de a szokásos kartell versus rendőrség sztori helyett egy erősen szerzői történettel rukkol elő. Fernando Frías de la Parra (Los Espookys, HBO) író-rendező Netflixen is fellelhető filmje egy igazi gyöngyszem, mely amatőr színészekkel, a személyesség eszközeivel és virtuóz képekkel állít emléket a térség cholombiano szubkultúrájának. A mexikói Monterrey városából New Yorkba kényszerült főszereplő odüsszeája egy lüktető tempójú, turistalátványosságok nélküli utazás, melynek 105 perces játékideje során minden egyszerre ismerős és idegen, globális és lokális, egzotikus és közönséges.
A leghosszabb magyar film jelzőjével Tarr BélaSátántangója büszkélkedhet. De kevesen tudják, hogy Tarr a dobogó második (sokáig vezető) helyét elfoglaló, négy és fél órás Filmregénynek a rendezőasszisztense volt, míg állandó alkotótársa, Hranitzky Ágnes a vágója. De vajon mennyire nézhető a Filmregény? Mit adhat manapság a Budapesti Iskola improvizált, beszélő fejes doku-játékfilmje? Aki beleveti magát, nehéz filmet kap, de cserébe hitelesen átélheti a pangás éveinek (1964-1982) legkisebb rezdüléseit is. A Filmregény ugyanis igazi történelmi forrás, a ’70-es évek elbeszélése.
Aligha van olyan filmje a ’80-as évek „új érzékenységének”, amely annyira harsányan viselné azokat a neo-avantgárd jegyeket, mint Jeles András Álombrigádja (1983). A termelési darabot eljátszani készülő brigád széteső képfolyama és narratívája ugyan rokonának tűnik az egyidős Jégkrémbalett-tel (1984) és a Kutya éji dalával (1983), mégis – talán betiltása okán – kívülre került ebből a „szériából”. Jeles harsány formalizmusát rendszerkritikára használta, művét emiatt hét évre dobozba zárták. A bemutatóig többen ellesték és kiforralták fogásait.
A Szerdai gyerek, akárcsak a Veszettek, egy mélyszegénységből kitörni próbáló fiatal története. De míg az utóbbi egy zsánerbe csomagolt, fekete-fehér, negatív jövőkép, addig Horváth Lili filmje a magyar jelen hiteles lenyomata. A fókusz itt is veszetteken van – csak nem meg-, hanem el-.
Lehatárolt, mesterséges élettér, melynek lakói látványul szolgálnak számunkra – ezek az akvárium jellemzői ugyan, de akár a film médiumának is megfeleltethetőek. Andrea Arnold rendezőnő azonban ennél tovább megy: azonos című filmjében az akvárium nem csak önreflexív motívum, hanem olyan átfogó metafora, amely kihat a tartalomra és a formára is.
