Rég láttuk a svéd vidéket ennyire kilátástalan helynek, de Peter Grönlund új filmjében ismét bebizonyítja, hogy ott rejtőznek az igazi drámák.
Peter Grönlund szociodrámás eszközökkel, nagy alkotói kedvvel és remek érzékkel fordítja rendezői tekintetét a svéd alvilág felé. Első filmje, a Drifters (Tjuvheder) máris a svéd köztudatba repítette, egyből 4 Guldbagge-díjat haza is vitt a svéd Oscarról, sőt, a San Sebastian Nemzetközi Filmfesztiválon övé lett a legjobb elsőfilmesnek járó díj. Egy filmmel és néhány rövidfilmmel elérte, hogy sokan a svéd Ken Loach-ot lássák benne, és következő projektjével is bebizonyította, hogy egyrészt a hétköznapi emberek alvilági mocsokkal beszőtt, reménytelen sorsa érdekli a legjobban, másrészt tényleg ért is ahhoz, hogyan mutassa be ezt igen visszafogottan, mégis erőteljesen. A stockholmi hajléktalanok és drogosok után azonban most másféle kilátástalanságba kukkantott be a Góliáttal.
Kimmie pályaválasztás előtt áll, ám kicsit nehezebb a dolga annál, hogy fogorvos legyen-e vagy ügyvéd: egyetlen vágya, hogy dobbantson a lepukkant svéd iparvárosból, és tisztességes módon keresse meg a pénzt, apja viszont azt szeretné, ha kötelességtudó fiúként elfoglalná a helyét a helyi drogbizniszben. A helyzetet bonyolítja, hogy Kimmie apja épp börtönbe vonul, ezzel együtt a család elveszíti a kenyérkeresőjét, Kimmie félbolond anyja és kistestvérei pedig kilátástalan helyzetbe kerülnek. A Góliát tehát a dilemma filmje: Kimmie semmit sem akar kevésbé, minthogy apja nyomdokaiba lépve drogot áruljon és embereket verjen össze, sokkal inkább áhít egy nyugodtabb életet. Döntése illusztrálja legjobban, hogy mit is jelent nála a felnövés: ki tud-e lépni a mocskos mókuskerékből, hátat tud-e fordítani a bűnnek és a családjának egy jobb élet reményében?
Kimmie karaktere telitalálat: ha az első jelenetekben egy izomagyú, melegítőnadrágos suhanc lakótelepeken embereket ver, az jellemzően nem lobbantja kitörő empátiára a nézőt a főhős iránt. Aztán látjuk őt otthon, ahogy imádja a húgát, ahogy a családjával bánik, és ahogy jobban felvillanyozza a futószalag és az általa ígért nehéz, de tisztességes munkás élet, mint egy zsák véres pénz, és máris szégyenkezve intünk búcsút a hamis prekoncepcióknak. Ennek megfelelően hamar átérezhető a dilemmája és tanácstalansága is, ahogy rapszodikus kapcsolata édesapjával szintén gyönyörűen kerül bemutatásra. Grönlund egy interjúban elmondta, hogy a filmvégi, apa és fia közti rendkívül erős jelenet volt az első, amelyet 10 évvel ezelőtt megírt. Eköré írta meg később az egész történetet, ezzel keretet adva annak, hogyan szerveződnek a mikroközösségek a mai napig a patriarchális társadalom mentén.
Grönlund Svédországnak azt az arcát szeretné ezzel bemutatni, amely nincs igazán rajta a turistatérképeken: felejtsük el az IKEA-kanapék, a gyönyörű rendezett svéd külvárosok és a boldog szőke emberek idilli Svédországát: a család kálváriája egy lepusztult iparváros szélén játszódik, amelyet látva nagyjából kettő perc alatt maximálisan érthetővé válik, miért akar Kimmie mindenáron kiszabadulni innen. Ez is illeszkedik abba a sémába, amelyet az előző alkotásaival már kijelölt: Svédországnak azt az árnyékos részét akarja megmutatni, amelyről kevesen mesélnek, pedig az igazi drámák ott rejlenek.
Ha a Góliát Hollywoodban készült volna sokkal kevésbé tehetséges forgatókönyvírók által, akkor biztosan egy látványos, ám üres sztori kerekedett volna csupa egysíkú alfahímmel és dobpergős fordulatokkal. Szerencsére a Góliát ennek épp az ellenkezőjét műveli: hihetetlen visszafogottság jellemzi. Ennek köszönheti életszagúságát, illetve annak, hogy helyenként már-már dokumentarista eszköztárral dolgozik, amellyel Grönlund még inkább a helyzet valóságosságát akarja érzékeltetni. Ez a tudatosság a színészválasztásán is meglátszik: a Kimmie-t játszó Sebastian Ljungbladnak ez az első filmje, azelőtt semmilyen színészi tapasztalata nem volt. A rendező szándékosan nem akart ismert arcot viszontlátni főszereplőként, hogy még ennyivel se zökkentse ki a nézőket a film realizmusából, és ez működik is: Ljungblad meglepően jól veszi az akadályokat, visszafogott és erőlködésmentes játéka a film egyik nagy erőssége – nem meglepő, hogy az egyik Guldbagge-díjat ő vihette haza.
Sokak számára azonban pont a visszafogottsága miatt nem lesz nagy filmélmény a Góliát, hiszen lassan, néha kicsit érdektelenül csordogál a maga kis medrében. Abban a mederben, amely aztán néha hirtelen annyira mély lesz, hogy csak pislogunk, hogyan lökhet minket néhány rendkívül erős pillanat a mélyére. És ezekért a pillanatokért igazán érdemes megnézni.
