Aligha van olyan filmje a ’80-as évek „új érzékenységének”, amely annyira harsányan viselné azokat a neo-avantgárd jegyeket, mint Jeles András Álombrigádja (1983).  A termelési darabot eljátszani készülő brigád széteső képfolyama és narratívája ugyan rokonának tűnik az egyidős Jégkrémbalett-tel (1984) és a Kutya éji dalával (1983), mégis – talán betiltása okán – kívülre került ebből a „szériából”. Jeles harsány formalizmusát rendszerkritikára használta, művét emiatt hét évre dobozba zárták. A bemutatóig többen ellesték és kiforralták fogásait.

Termelés és nihilizmus

A kis Valentino (1979) és az Álombrigád még a legkeményebb „Jeles András-tagadók” szerint is megkerülhetetlen alkotásai a magyar filmtörténetnek. Ennek oka, hogy utóbbi film töredezettségét a szatirikus humor, a parodisztikus asszociációk javarészt egyben tartják. Hiába a néhol „követhetetlenül szövevényes”¹ nyelvezet, s az egymás képiségéből kibomló ötletek, ma – a minivideók korában – talán sokkal fogyaszthatóbbak, mint annak idején. Az, aki humorosnak találja a népszerű esztrádszínész, Rátonyi Róbert narrátor elbicsakló prológusát, vagy azt az asszociációsort, amelyben a főszereplő lakatos-brigádvezető, Oláh Gyula (Láng Tibor) a gyár fürdőjében kék füzetébe jegyzetel, miközben munkatársa a szittyák történetének megírójához, Anonymushoz hasonlítja, s ezzel a „honfoglalók” hadserege be is tör a fürdőzők hodályába, az szeretni fogja az Álombrigádot.

Az, hogy a filmnek hányfajta jelentés- (Hirsch Tibor hasonlatával élve hagyma-) rétege van, mit lehet kiolvasni belőle, miféle improvizációk tarkítják, azt az utóbbi 30 évben részletesen elemezték. A megfogható történetváz szerint Oláh brigádvezető egy légoltalmi gyakorlat után a fejébe veszi, hogy színpadra viszi csapatával Alekszandr Gelman, a brezsnyevi érában újra erőre kapó (resztalinista) termelési művészet élvonalbeli szerzőjének darabját, a Prémiumot (1975), amelyben egy brigád banális módon visszaszolgáltatja a neki megítélt pénzjutalmat, csupán azért, mert szerintük igazságtalanul kapták azt meg. Álságos kommunista erkölcs ez, főleg 1983-ban: Gelman darabja majd’ egy évtized alatt vált a pártdivat kurzusművéből – Jeles által – a nihilizmus bohózatává. Pedig a darabot akkor még játszották a színházi társulatok is.

Jeles gyártásra leadott szinopszisában filmjének szerkezetét az álom és a valóság összefonódása adja, amelyet a végső filmben a rendező az elbeszélés bagatellizálásával oldott meg. A rendező többször kísérletezett „amatőr” szereplőkkel színpadra állított művek adaptálásakor. Leghíresebb kísérlete  a ’80-as évek végén A Revizor, ahogyan a budapesti hajléktalanok előadják Jeles András betanításában, amelyből 1997-ben készült dokumentumfilm. Jelesnek nem sikerült ez a rendezése, az előadás sem valósult meg. S részben ez érezhető az Álombrigáddal kapcsolatosan is, annak ellenére, hogy a film utolsó részében látjuk a színpadra állított mű és Oláh miliőjének összeolvadását. A rendező szerint a társadalom peremén élő munkásokra ilyen erkölcsi példázatot csak olyan rendszer tud ráhúzni, amely lényegében csak önmaga paródiája. A befejezésben Oláh egy szál alsóneműben kuporodik össze lakásának sarkában, s talán ez jelzi, hogy az Álombrigád kollázsszerű tudatfilmje nem csak a paródia miatt fragmentált, hanem az általános létezéshelyzet lehetetlensége miatt is.

Széteső forgatás

Fáradtság, kiüresedés, nihilizmus, bürokrácia: ez a rendező kommentárja a Kádár-korszakról. Mivel Jeles ezt nem személyes Én-nyelvezettel vitte vászonra (szemben az irodalomban Esterházy Péter: Termelési-regényével), hanem egy lakatos brigádvezetőn keresztül, egy egész kollektíva amatőr társulata nevében mondta ki, ezért kiverte a cenzoroknál a biztosítékot.² A forgatás legalább olyan abszurd volt, mint maga a film. Ebben közrejátszott a rendező megalkuvást nem ismerő stílusa is. Már a gyártásra beadott Mesteremberek című 11 oldalas filmnovellát is azzal zárta – miután rájött Oláh, hogy minden és mindenki csak színpad és színész körülötte, ő kényelmesen figyeli a játékot –, hogy vajon „ki tud nagyobbat hazudni?”

Ennek ellenére Szabó B. István, a minisztériumi filmfőigazgató 1982 májusában, Schlett István, a Társulás Filmstúdió vezetője pedig augusztusban elfogadta gyártásra a szinopszist. Ekkor viszont már feszültség volt a stúdió gyártásvezetője, Dimény Tibor és Jeles között. A szereplőválogatáshoz ugyanis videólejátszót kértek, hogy a direktor meg tudja nézni a próbák felvételeit. A forgatást augusztus elején kezdték, de Jeles Kornai Péteren, a film gyártásvezetőjén keresztül konfliktusba került Diménnyel. Jeles levelet is írt a Társulás vezetőségének, amelyben elbeszélte, hogy Diményt megállították a filmgyár kapuja előtt a képmagnó miatt, de a főgyártásvezető elhajtotta a két férfit. Jeles szerint Dimény úgy viselkedett „mintha a Parlament vörös kókusz szőnyegén a takarító megállítaná a tábornokot a fölfeléhaladtában, s a lukas vödrökről panaszkodna.”

Augusztus végére a gondok csak tetéztek. Schlett nehezményezte, hogy a júliusban megítélt 9.450.000 forintnyi pénzt és az ötezer méter „képnegatívot” már a forgatás első harmadánál elpazarolták és felszólította Kornait, hogy gazdálkodják ki a nyersanyagot, még akkor is, ha az „csökkent minőségű anyag hibájából közvetett módon történik.” A forgatás lezajlott, de amint a vezetők meglátták az első verziókat, megdöbbentek.

Dobozba…

Gelencsér Gábor 2016-os könyvében azt írja, hogy a film betiltásának „írásos nyoma, természetéből következően nincs, így nehezen dokumentálható”, majd egy 1988-as Kovács András Bálint-interjút idézett, amelyben Jeles elmondta, hogy a tiltás oka az volt, hogy ő nem volt tekintettel a konszenzusra. Ezzel és a levéltári forrásokkal együtt azonban mégis sejthető, hogy mi lehetett az indok. 1983 márciusában a Társulás Filmstúdió Művészeti- és Konzultációs Tanácsa úgy érezte, hogy a film „forgalmazását nem tartja időszerűnek.” Előbbinek olyan tagjai voltak, mint Dárday István, Tarr Béla, Vitézy László, Zolnay Pál és Fehér György. Utóbbi kettőnek az aláírása szerepel is az iraton. Júniusban Szabó B. István engedélyezte egy 16 mm-es nullás kópia elkészítését. Augusztusban meg is nézték a filmet, amelyet felháborítónak találtak és változtatásokra utasították a rendezőt. Az iratok szerint három „problémás” rész volt. Az egyik, egy hosszúra nyúlt vers, amely valószínűleg a filmbéli Oláh által felkért rendező, Duba Gyula (Patai István) által elmondott poéma lehetett. Ez rövidítésre került.³ A második kifogásolt epizód egy „V”-jel és a „szolidaritás” szó közötti „összefüggés” volt, amelyet Jeles hangvágással oldott meg. A harmadik jelenetre nem derült fény, de a rendező azt is kivágta. Szabó B. dörgedelmes levelet írt Schlettnek, hogy nem hajtották végre a változtatásokat. Jeles és Schlett is azzal védekezett, hogy a labor nem mutatta meg nekik a kópiát, de a változtatásokat ők megtették. Ez alapján úgy tűnik, mintha a lengyel Szolidaritás mozgalom mellett való kiállás ütötte volna ki a biztosítékot a cenzoroknál (ne feledjük, ekkor már javában Jaruzelsky szükségállapota volt érvényben „barátainknál”).

Az Álombrigád dobozba került. November végén Sándor Pál (akkor a Film – és Tévéművészet Szövetsége titkáraként) érdeklődött, hogy miért nem történt meg a film főigazgatói elfogadása. A Társulás élére került Dárday István azzal válaszolt 1984 januárjában, hogy Jeles András már a Hunnia filmstúdiónak forgatja a Gyerekjátékok (ez az Angyali üdvözlet) című filmjét, s ha az bemutatásra kerül, akkor térnek vissza az Álombrigádra.⁴ De nem tértek. A stúdió egy évvel később megszűnt, s Jeles filmjét csak 1989 januárjában mutatták be, akkor viszont díjakkal elhalmozva. Vagyis valószínűleg a „betiltást” soktényezős dolog befolyásolta, Jeles hajthatatlanságától elkezdve a döntéshozók hárításán keresztül, a cenzorok intésén át a stúdió megszűnéséig. Ha úgy vesszük, az Álombrigáddal eszerint ugyanaz történt, mint ami az Álombrigádban.

Hatások

Persze amíg a bürokraták elkerekedett, mérges szemekkel nézték a sötét vetítőteremben Jeles moziját, addig talán ugyanitt a szakma művészei csodálkozva szemlélték a film eszközeit. Nem hiába, a fogásokat gyorsan ellesték, ha úgy tetszik „sokan bújtak ki a »mesteremberek« köpönyegéből.” Tímár Péter Egészséges erotikája (1985), Szomjas György Falfúrója (1985) és Roncsfilmje (1992), az ebből kinövő Szőke András-féle oeuvre; Garas Dezső Legényanyája (1989), Xantus János Rocktérítője (1988) mind-mind a Jeles-féle „talált film” stílusához igazodtak, igaz, nem a késő Kádár-kori nihilizmust rajzolva meg, hanem bohózataikkal a rendszerváltást és előszelét vázolták a vászonra.

Bárhogyan is nézzük, az Álombrigád megelőzte korát. Fogásai és experimentális stílusa ma már a vizualitás mainstreamjéhez tartoznak a youtube-videók ezreivel, a coubokkal, vagy a mémek gifjeivel. E sorok szerzője sem bírja sírós röhögés nélkül megnézni Skoda elvtárs köszöntésének jelenetét a filmből, miközben visszacsatoló módon emlékezik a ’80-as évek felvonulásakor elmondott funkcionáriusok beszédeire. Az pedig, hogy e jelenetek manapság újra a mai magyar kisvalóság tömeges részeivé válnak, megdöbbentően aktuálissá teszi az Álombrigád nihilista abszurditását.