Ali Ahmadzadeh Locarnóban fődíjat nyert nagyjátékfilmje egyszerre merész kiáltvány és letaglózó látlelet, amelyben egy teheráni drogdíler válik a totálisan szétcsúszott iráni társadalom megmentőjévé.
Meglehetősen skizofrén helyzet, amikor egy film komoly nemzetközi elismerésben részesül, miközben a hazájában tiltólistára kerül, alkotói pedig menekülni kényszerülnek, mert az állam börtönbüntetéssel fenyegeti őket. Az imént felvázolt eset nem holmi disztópia, hanem napjaink nyomasztó valósága, amely pontról pontra így történt meg Iránban nemrég. A tavalyi, 76. Locarnói Filmfesztiválon a teheráni születésű Ali Ahmadzadeh harmadik, gerillamódszerekkel forgatott nagyjátékfilmje, a Tűréshatár nyerte a verseny fődíját jelentő Arany Leopárdot, holott az iráni hatóságok már az alkotás puszta nevezését is igyekezték ellehetetleníteni. A film világpremierje óta a stáb több tagja elhagyta az országot, míg a rendező-forgatókönyvíró jelenleg is a szülőhazájában bujkál, hogy elkerülje a letartóztatást.
Amir (Amir Pousti), a teheráni díler éjszakánként magányos lovasként rója a közel tízmilliós főváros utcáit rozoga verdájával, bajba jutott ügyfelei szemében azonban ő nem csupán egy szimpla szolgáltató, aki minőségi drogot ad el nekik, hanem afféle modern próféta, akitől gyógyírt és megoldást remélnek szörnyű bánatukra. Két meló között Amir azért nem felejt el gondoskodni saját magáról is: egyik blantot szívja a másik után, hiszen máshogyan immáron képtelenség ápolgatni a szanaszét csúszott társadalom sebeit. Egyetlen este alatt viszont minden korábbinál mélyebbet szippant az iszlamista rezsim ordító ellentmondásaiból, visszataszító álszentségeiből, és ez az élmény szemléletformálóan hat rá.
A Tűréshatár néhány éven belül a második nemzetközi visszhangot kapott alkotás, amely Irán jelenlegi állapotáról nyújt lesújtó képet. Míg az Ali Abbasi (Határeset, The Last of Us) rendezte Szent pók egy, a kétezres évek elején történt, de a mai napig nagy megosztottságot generáló gyilkosságsorozat feldolgozásán keresztül rajzolja meg az eltorzult társadalom tablóját, addig Ahmadzadeh filmje leginkább a forgatás körülményes, szabályszegő módszereivel nyomatékosítja, hogy amit a vásznon látunk, az szintén nem áll olyan távol a valóságtól. A stábnak az államapparátus engedélye nélkül (pontosabban hamisított engedélyekkel), a lehető legnagyobb titokban, s a lebukást elkerülendő, rejtett kamerákkal kellett dolgoznia, hogy megvalósíthassák a rendező drogmámorban úszó, de akár kordokumentumként is értelmezhető vízióját. A végeredmény ily módon egy bravúros és kreatív formanyelvi megoldásokkal operáló, kegyetlenül őszinte, helyenként ugyanakkor meglepően szellemes road movie lett, amely tabunak számító témája ellenére univerzális üzenetet hordoz.
A 99 perces játékidő voltaképpen a főszereplő egyik éjszakai portyáját fedi le az áru felvételétől kezdve a legkülönfélébb vásárlókkal (akik között akad stewardess, idősek otthonában dolgozó nővér, valamint drogfüggő gyermekét féltő édesanya is) való találkozáson át egészen a hajnali hazatérésig. A kevés sűrítést alkalmazó, valós időben kibontakozó eseményeket felvonultató narratívát az operatőri munkában domináló hosszú beállítások is támogatják, az ebből fakadó realizmust pedig egyedül a rendkívül komplex és immerzív hangkulissza képes felülírni, hogy az élmény ténylegesen egyfajta tudatmódosult állapothoz hasonlítson. Ez utóbbiban gyökerezik egyébként a Tűréshatár egyik nagy truvájja – jelesül, hogy nehezen megítélhető a látottak hitelessége abban az értelemben, milyen mértékben befolyásolja azokat Amir konstans betépettsége. Ahmadzadeh helyesen jár el azzal, hogy semmilyen fogódzót nem ad a néző kezébe ennek eldöntéséhez, mivel valahol mind sejtjük – sőt, tudjuk –, hogy a valóság ennél is borzasztóbb. A film ritmusa, vagyis az egyre őrületesebbe hajló történések által diktált tempó ennek megfelelően észveszejtő, mintha a kuncsaftjai körében megváltóként tisztelt főhős tövig nyomta volna a gázt szakadt autójában – épp ezért kár, hogy a cselekmény második felére jócskán alábbhagy ez a lendület.
A Tűréshatár zajos, őrjöngő és (a sztori határidő-logikája miatt) fékevesztett stílusa egyszerre idézi a Safdie tesók élhetetlenségig hajszolt világát, valamint a stoner-filmek áthatolhatatlan füstfelhő mögé rejtett társadalomkritikáját, a csomagtartóra, kormánykerékre és más, lehetetlen, de legalábbis szokatlan helyekre erősített GoPro kamerákkal fémjelezhető képi világ ugyanakkor némiképp el is tolja ezt a fajta ábrázolást a dokumentarizmus irányába. A saját mocskában fürdő Teherán látképe egy-két jelenettől eltekintve kizárólag Amir kocsijának zárt birodalmából tárul elénk, amelyben a férfi egyetlen és örök társa telefonjának monotonul duruzsoló GPS-e – az iránytű és a cinkos egy személyben (vagy inkább appban).
A vadkender megszelídül, avagy ne légy barom, míg a Sátán salátája mennybe megy – Kis füves filmtörténet
Egykoron ördögtől való, tiltott, szemét narkotikum volt. Ma már nagyon nem az. Egy kis füves filmtörténet 420-ra.
A forgatókönyvet is jegyző Ahmadzadeh ráadásul elképesztően autentikus arcokat talált a mindenféle társadalmi osztályból érkező karaktereihez, ám a fizimiskájában szintén Jézusra hajazó főhőst megformáló Amir Pousti az, aki végső soron lélekkel tölti meg ezt az ólomsúlyként nehezedő alkotást. Megunhatatlan az a precizitás, amivel a díler az utazótáskányi drogot porciókra osztja, cigipapírba tekeri vagy csokis muffinba tölti, végtelenül szórakoztató, hogy a vásárlóit úgy babusgatja, akárcsak otthon a kutyáját, Mr. Fredet, de a saját démonaival való belső küzdelme is tökéletesen átélhető, hála a felszabadult, manírmentes színészi játéknak.
Ali Ahmadzadeh egyszerre díjnyertes és betiltott nagyjátékfilmje hangos kiáltvány, bátor szónoklat a szabadság és a lázadás kiirthatatlanságáról, melynek jelentőségét éppen az adja, hogy egy elnyomó hatalom egyértelmű tiltása ellenére készült el. A Tűréshatár mindazonáltal nem sok pozitív kilátást vetít előre az elkorcsosult és leszedált iráni társadalom jövőjét illetően, amelyben hiába irányítt téged a legpontosabb GPS, ha az utak csak a semmibe vezetnek.
