Az Ez nem egy film után Dzsafar Panahi immár nagyon is filmet készített, a Taxit az iráni mozi eddigi csúcsteljesítményének sem túlzás nevezni.
Az Ez nem egy film készítésének története izgalmasabb, mint a cselekménye. Miután az iráni mozi legnagyobb rebellisét és Abbas Kiarostami mellett legfontosabb rendezőjét a rezsim rendszerellenes szubverzió vádjával hat év házi őrizetre ítélte és húsz évre eltiltotta a szakmájától, Panahi dokumentumfilmnek is beillő videónaplót készített arról, hogy milyen mozit forgatna, ha tehetné, melyet aztán úgy kellett kicsempészni az országból. E mű is hasonlóan gerilla-modorban forgott, és ez sem érthető meg készítése körülményei nélkül. A rendező taxit vezet benne, a film pedig a kocsiba szerelt rejtett kamerákkal, na meg egy-két utas gépével vagy mobiljával készített felvételekből áll össze. Panahi tehát nem vesz kamerát a kezébe, és bár többé nincs házi őrizetben, a kamera sosem hagyja el a taxiját, azt használja felvevőgépként.
Panahi eljátszadozik a publikummal, sokáig kérdés számunkra, hogy mi véletlenszerű valóság és mi megrendezett fikció, ki járókelő és ki színész. Való élet és fantázia határainak vállalt elmosása egyrészt a realizmus és az önreflexió netovábbja Panahi részéről, másrészt humorforrás. A műfaj tehát nem csak áldokumentumfilm, de komédia is. Főleg a film első fele, melyben a direktor taxisofőrként pózol és ügyetlenkedik, utasai pedig egyaránt bogaras helyi kisemberek. Az opusz a második felére epizodikus és kaotikus vígjátékból nyíltan társadalomkritikus, valamint karakter- és sztorivezérelt kamaradrámába megy át. Panahi immár nem azzal vádolható, hogy arról készít videóüzenetet, hogy nem tud filmet készíteni, hanem hogy látványosan szerzői mozival állt elő. Az őszinte című Ez nem egy film után ismét önkritikát gyakorol: több karakterének is beugrik egy-egy Panahi-film (legyen az A tükör vagy a Pályán kívül) a Taxi egyes szituációiról.
Az Ez nem egy filmmel ellentétben jól bejáratott narratívára épül, hősökkel, cselekménnyel és fordulatokkal. Már-már real time bemutatása egy pár óra eseményeinek, eszünkbe juthat róla a Biciklitolvajok és az olasz neorealizmus, az Éjszaka a Földön, az Ulysses és a Cosmopolis, vagy akár a világvárosokról szóló szkeccsek (hisz Teherán arcait mutatja be). Az Éjfélkor Párizsban is szóba kerül benne, Panahi számára pedig olyan Irán fővárosa, mint Woody Allennek a Nagy Alma. Azonban ezúttal mindenekelőtt iráni és szerzői filmet készített, ami esetében szinte ugyanaz. A legkorábbi iráni új hullámos művek gyerekfilmek voltak, így Panahi korai munkái is, most pedig hosszú évek után visszatér a gyerekszereplőkhöz, hisz műve második felének főhőse immár unokahúga. E gyerekfilmekhez hasonlóan (pl. Hol a barátom háza?) e munka cselekménye is megtévesztően szerény és együgyű: Panahi taxizik, aztán elmegy az unokahúgáért, végül visszaadják egy korábbi utasuknak elvesztett tárcáját. A road movie cselekmény persze csak alibi egy rögrealista és sokszínű társadalmi tabló felfestéséhez, a bús és humoros hangnem váltogatásához. Az irániak a Hays Code-ot idézően szigorú cenzúra kijátszása céljából nyúltak a gyerekfilmhez, és Panahi erre is reflektál: a kislány iskolai feladatként filmet forgat, ám mivel a cenzúra miatt nem mutathat „rögvalóságot”, megpróbál visszacsináltatni egy bűnt, amit felvett kamerájával. Az iráni mozi dokumentarizmusa és szociális realizmusa is domináns a Taxiban: Panahi hagyja kibontakozni utasait, ő maga pusztán megfigyelő, közvetítő, ahogy rejtett kamerái is. Ez is az erős cenzúrával magyarázható hagyomány: több a sejtetés, mint a megmutatás, a kimondás. A film a második felében didaktikussá válik, de a (tan)mesei hangvétel ezt is ellensúlyozza.
Realizmusa okán az Ez nem egy film is szerzői és jellegzetesen iráni mű, de a Taxi kvintesszenciája ennek. Nem sokkal jobb körülmények között, de Panahi ezúttal tökéletes iráni művészfilmet csinált, az irányzat legtöbb stílusjegyével a minimalista rendezéstől (lásd a statikus beállításon kívülről érkező dialógot) az amatőr szereplők használatáig. Panahi önnön filmje illegális voltára is reflektál: egyik karaktere kalózkópiákat ad el filmszakosoknak, azzal érvelve, hogy máskülönben lemaradnának mindenről, amit nem tűznek műsorra az iráni mozik. Az élet is imitálja a fikciót, nem csak fordítva: Panahi a Taxi idejére maga is önfejű és rebellis Panahi-protagonistává vált, immár a nők Iránban való elnyomása helyett a művészet elnémításáról, betiltásáról tudósít. Lehetett volna egy iráni Magyarország 2011, ehelyett nem csak pazar független magánakció, Panahi a saját elnyomatását is a javára fordítja, kreativitást csihol belőle. Ne higgyük, hogy ez csak a Berlinale Arany Medve-díjas presztízsfilmjeként működik. Noha hétfőn és késő este vetítették a Titanic fesztiválon, az Urániában alig maradtak székek üresen, és nem csak udvarias tapsot hallhattunk a végén, de sok nevetést is közben. És ahogy az egy posztmodernista metafilmtől el is várható, még a végén is van néhány csavar.