Nem kellemes filmélmény Dánia idei nemzetközi filmes Oscar-nevezett alkotása, az Ali Abbasi rendezte Szent pók, de nem is akar az lenni. A szinte dokumentaristának is nevezhető, realista, kegyetlenül szókimondó stílusban készített, egy sorozatgyilkos tetteit feldolgozó film a témájához méltóan brutális.
A valódi sorozatgyilkosokról szóló filmek és sorozatok iránt mindig is volt érdeklődés nézői részről (most épp a Jeffrey Dahmerről készült Netflix-sorozat futja köreit), mégis ritka az olyan hasonló műfajú alkotás, amelyet nem annyira a gyilkosát, mint amennyire az áldozatait helyezi előtérbe. Ali Abbasi Szent pókja pontosan ilyen film: nem kapja meg a néző az ilyen filmeknél szokásos borzongást és a gyilkos személyének rejtélye körüli izgalmat, hiszen már az első percektől követhetjük úgy a kőművesből lett gyilkos, Szaíd (Mehdi Bajestani), mint az őt – láthatólag egyszemélyben – elkapni igyekvő újságíró, Rahimi (az alakításért a legjobb színésznőnek járó Cannes-i díjjal kitüntetett Zar Amir-Ebrahimi) szemszögét. És itt nem annyira az a kérdés, hogy sikerül-e végül a rendőrségnek elkapnia a főleg szexmunkásokat végzetesen behálózó „pók-gyilkost”, hanem inkább az, hogy egyáltalán akarják-e.
Abbasi egy valós történetet vett forgatókönyve alapjául, és sokban nem is tér el attól, éppen elég szörnyű az magában is. A film első vázlatát még akkor megírta, amikor Teheránban lakott, és amikor a mashaadi gyilkosságok történtek, 2000 és 2001 között. A rendezőt mélységesen felháborította, ahogyan a környezete reagált a gyilkos cselekedeteire, a konzervatív muzulmánok közül ugyanis sokan dicsőítették a sorozatgyilkos tetteit, mondván, hogy megtisztítja az utcákat a morális fertőtől. A rendőrség – vélhetően éppen ezért – nem is nagyon igyekezett kézre keríteni az elkövetőt, annak ellenére, hogy egyáltalán nem egy felkészült mesterbűnözőről volt szó.
Történetét később egészítette ki Rahimi fiktív karakterével, de az ő szálát leszámítva a nevek és az események egyaránt követik a valós történéseket: Szaíd háromgyermekes családapa, aki egy éven keresztül minden héten – kihasználva, hogy felesége és gyerekei az anyósáéknál alszanak – elrabol egy nőt, megfojtja, majd a holttestet egy könnyen megtalálható helyen hagyja. A zarándoklatairól híres város, Mashaad konzervatív iráni hatóságai nem különösebben igyekeznek megoldani a sorozatos gyilkosságokat, lévén, hogy áldozatok vagy prostituáltak, vagy drogfüggők, vagy mindkettő. Ebbe a nők számára fenyegető környezetbe érkezik meg Rahimi, akit korábbi munkahelyéről azért rúgtak ki, mert visszautasította főszerkesztője szexuális közeledését, és feljelentés tett ellene. Végül a kintről érkező riporter egy helyi újságíró, Sharifi (Arash Ashtiani) segítségével ered a gyilkos nyomába.
Nyomasztó hangulatú az Irán helyett Jordániában forgatott film (az iráni hatóságok nem adtak engedélyt a rendezőnek a forgatásra, és a film Cannes-i bemutatója után is tiltakoztak diplomáciai úton a produkció ellen, súlyos megtorlást ígérve azon irániaknak, akik a produkció elkészülését segítették), egyáltalán nem véletlenül. Olyan környezetbe érkezik Rahimi, ahol egyedülálló (de akár csak utazó) nőként még egy szegényes hotelszobát sem akarnak neki kiadni, ahol egy éjjeli séta könnyen végződhet erőszakkal, és ahol még a rendőrség és bíróság is inkább a gyilkost segíti. Martin Dirkov zenéje és Nadim Carlsen képei elképesztően szuggesztíven mutatják be Mashaad városát, a cím előtti, dübörgő zenére komponált nagytotál a város fényeit pókhálóhoz teszik hasonlatossá, és később is hasonlóan kreatív és sokatmondó képeken meg zenéken keresztül teremtik meg a nyomasztó hangulatot.
Érzékenyebb nézőknek ugyanakkor semmiképpen sem ajánlott a 18 éven felülieknek készült film, hiszen a fojtogatások egy részét kegyetlenül valósághűen, valós időben, húsba vágó realizmussal követhetjük végig. Annyira gyomorforgató a film tartalma és kivitelezése is, hogy a lezárás sem képes (és nem is akar) egy csöppnyi katarzist sem nyújtani, hiszen a gyilkost ugyan elfogják (ezt nem mondhatnánk spoilernek, hiszen a valós életben is ez történt csaknem húsz éve), de az őt a tetteire feljogosító és azokat támogató közeg azóta sem változott semmit.
Nem kellemes, de nagyon fontos és elgondolkodtató film a Szent pók, ami a világ olyan részeibe enged betekintést, ahol a női egyenjogúság szó szerinti létkérdés, ahol a vallási konzervativizmus fontosságban magasan az emberi jogok felett tornyosul. Fontossága pedig témaválasztásán túl abban áll, hogy semmiféle jóleső borzongatással, misztifikációval nem akarja gyilkosát felmagasztalni, hanem sokkal inkább a szenvedő áldozatok érdekét és szemszögét tartja szem előtt – még ha ezzel nem is tud annyi nézőt behálózni, amennyit a Netflix (és társai).
