Stoner-filmek: a vadkender megszelídül, avagy ne légy barom, míg a Sátán salátája mennybe megy Stoner-filmek: a vadkender megszelídül, avagy ne légy barom, míg a Sátán salátája mennybe megy

A vadkender megszelídül, avagy ne légy barom, míg a Sátán salátája mennybe megy

Kis füves filmtörténet

Egykoron ördögtől való, tiltott, szemét narkotikum volt. Ma már nagyon nem az. Egy kis füves filmtörténet 420-ra.

Drága filmbuzik a fűben! Hát megint 420 van. Jelentsen akármit is ez a szittyósok számára oly fontos, megmagyarázhatatlan eredetű bűvös szám – rendőrségi kód a kannabiszra? délután 4 óra 20 perckor a legjobb berántani? tökéletesen mindegy? –, a lényeg az, hogy negyedik hó huszadikán (4/20) ünnepeljük félig-meddig hivatalosan ezt a gyönyörű, meg nem értett gyógynövényt. Pontosabban annak elpörkölését. Még pontosabban, ünnepelnénk, hiszen míg a zözire tapadt káros stigmák szerte a világban egyre gyorsabban vesznek semmibe, addig mi még kénytelenek vagyunk messzire hajítani a stikában megtekert „kábítószeres cigarettánkat”, ha meglátunk egy úgynevezett disznót.

A mosolyunk tehát nem lehet igazán őszinte, ez azonban nem jelenti azt, hogy ezen a dicső napon ne gyújtana rá, tömné meg pipáját, izzítaná be vaporizerét egy rakás kedves, ártalmatlan barátunk. Akik aztán rendelnek egy pizzát és a pihepuha paplan ölelésébe bújva megnéznek pár – az alkalomhoz legjobban illő – filmet. Magyarán stoner-filmeket.

A fenti műfajmegjelölést 2023-ban remélhetőleg senkinek nem kell magyarázni – akinek meg kellene, az ezt a szöveget úgyse olvassa –, azt viszont igen, hogy ezek a filmek honnan jöttek és hova mennek.

A Sátán salátája, avagy ne légy barom, míg a fűtől őrült gyilkos leszel  

Az első, ténylegesen a fűre kihegyezett film a legrosszabb, egyben pedig az egyik legjobb is. Ha nem lenne közismert, hogy az 1936-os, méltán kultikus Reefer Madness (másik nevén Tell Your Children) lenyűgöző propagandaszennyét egy vadkeresztény aktivistacsoport rendelte meg és tákolta össze, akkor is magától értetődő lenne. Egyetlen, irgalmatlanul kellemetlen órájának minden percéből süt, hogy a cél nem volt más, mint elrettenteni a fehérerkölcsű, fehérlelkű, fehérseggű fiatalokat a marijuana végzetes, démoni füstjétől. Mert bizony, az a tisztaéletű, ártatlan tizenéves, aki inhalál a film gonosz dílerei – főként a Dave O’Brien alakította Ralph Wiley – tukmálta marijuanás cigikből, egyből függővé válik, majd végletesen lezüllik, szexéhesen kéjeleg, megtébolyodik, elszabadul a benne élő állat, gyilkolni akar és tinilányokat erőszakolni.

Noha idejétmúlt és kissé ciki, a Reefer Madness esetében a fentiekben használt marijuana kifejezés tudatos, mert számít. A Reefer Madness ugyanis – tökéletes korlenyomatként – pontosan arra az idegengyűlöletből fakadó jobbos politikai narratívára épül (és visszamenőleg építi is azt), amelynek eredményeként a fű hosszú-hosszú évtizedekre megbélyegzett, kitaszított, tiltott növénnyé vált. Senkinek ne legyen illúziója: az 1937-ben életbe lépett amerikai kendertilalomnak (itt meg a kender a jó szó, mivel a rendelet valamiért az ipari kender termesztésére és árusítására is kiterjedt) az égegyadta világon semmi köze nem volt a vadkender pszichoaktív hatásaihoz.

A mexikóiakhoz viszont annál több. Mivel az 1920-ban zárult mexikói forradalom után jelentősen megugrott a Texasba és Louisianába menekült mexikóiak száma, és mivel az ilyesmit arrafelé sosem díjazták, ezért ki kellett találni valamit, amivel kordában lehetett tartani őket. A mexikóiakat a korabeli média (is) vadembereknek állította be, akik „Elveszik a munkát! Aztat el!”, gyilkolnak, erőszakolnak, és még valami büdös gyomot is behoztak az országba, ami megőrjíti és önpusztításba taszítja a hithű, morális ifjúságot. Ez volt a marihuána, azaz en español a marijuana. A marijuana a nemzeti egységet szétbarmoló „migránsok” barbári szokásainak megtestesítőjévé vált (ugyanez történt egyébiránt a nyugati parton a kínai bevándorlókkal és az ópiummal, de az egy másik sztori).

A bigottság csúcsa, hogy az senkit nem zavart – főleg nem a Reefer Madness alkotóit –, hogy a marijuana az Egyesült Államokban cannabis néven egészen az 1920-as évek végéig legálisan pihent a gyógyszertárak polcain ilyen-olyan formában, mivel már akkor ismert volt megannyi gyógyhatása (meg mondjuk 5 ezer évvel ezelőtt is).

Van tehát valami egészen visszás abban, ahogy ma könnyesre röhögjük magunkat az éjféli kultfilm-vetítéseken évtizedek óta menetrendszerűen feltűnő Reefer Madness szélütöttségén. Persze, valahol irtózatosan vicces ez a film. Különben nem is lehetne stoner-filmnek nevezni. Tényként kezelt hazugságai a fűről kacagtatóan hihetetlenek, az alakítások parádésan bénák, az abszurd cselekmény fordulatai észbontóan következetlenek, és így tovább. Akármennyit is nevetünk ezen a hülyeségen, az azonban elvitathatatlan, hogy a Reefer Madness annyi mételyező sületlenséget hordott össze a Sátán salátájáról, hogy azt azóta nemcsak a gaz reputációja nyögi, hanem mi is. Hatalmas szerepe van ennek az ótvarnak abban, ahogy a marijuanát egyesek a mai napig valami ördögtől való szemét narkotikumnak tekintik. A Reefer Madness sok évtizeddel vetette hátra a fű megértését, elfogadását, kutatását, ráadásul úgy, hogy közben öntötte az olajat a rendszerszintű rasszizmus ki nem alvó tüzére.

A zöld szörnyeteg, avagy ne légy barom, míg besároznak egy Isten ege alatt virágzó növényt

A Reefer Madness komoly nyomot hagyott: mivel túlságosan is hatásos exploitation film volt, ezért metodikus félelemkeltésének csecsét még egy jó darabig szopkodták a hasonlóan félrevezető, mérgező szemetek. A leggyorsabban a Reefer Madness évében megjelent Marihuana ugrott a lehetőségre. A füvet a pokol kábójaként bemutató filmek legfontosabb témái ekkor vésődtek kőbe. A Marihuana egy lány (Harley Wood) története, aki egy buliban részegen (az alkohollal persze semmi baj, miért is lenne) véletlenül beleszív egy jointba, ami – akárcsak a Reefer Madnessben – feltornázza a libidóját, annyira, hogy egy tengerparti kamaty után akarata ellenére teherbe is esik. Közben egy másik illuminált csaj belefullad az óceánba, de ez mellékes. Szó szót követ, a főszereplő lány pasija drogcsempészetből akarja eltartani új kis családját, de az úgynevezett disznók kinyírják. A lány ezután örökbe adja csecsemőjét és elmenekül otthonról. Drogdíler, majd keménydrog-függő lesz, később váltságdíj fejében túszul ejt egy gyereket is. Van egy ritka meredek fordulat is a film végén, kár lelőni.

A fű tehát elkurvít, aláássa a felelősségtudatot, kétségbeesett függővé, végső soron pedig bűnözővé tesz. Egy másik 1936-os idézőjeles remekműben sincs ez másként. Abban viszont van irónia, hogy ez a film – amelynek címe szintén Marihuana, de futott A zöld szörnyetegként is – mexikói. A zöld szörnyetegben nem egy ártatlan szűzikét terel le a helyes útról „a szer”, hanem egy drogelhárító osztag ügynökét, aki – foglalkozási ártalom – annyira függővé válik az amúgy köztudottan nem addiktív cumótól, hogy végül átáll a sötét oldalra és maffiatag lesz.

Meg kell említeni az egy évvel később érkezett Assasin of Youth című Reefer Madness-klónt, amelyben egy öröklési mizériát felgöngyölítő újságíró derít fényt a várost fenyegető „marijuana gang” gyilkos szándékaira és leplezi le a bűnbanda illegális drogpartijait. Közben ír pár cikket a fű életveszélyes hatásairól, meg hasonló gyökérségekről. Az Assasin of Youth szerzői ezzel meghajtották fejüket a kábszertörténelem egyik legnagyobb seggfeje előtt. Az említett, 1937-es kendertilalom megalkotója, Harry J. Anslinger ugyanis épp ilyen antagonisztikus hangvételű szövegeket publikált, tüzelve a népet az Isten ege alatt virágzó növény ellen. Sőt, a film címét is egy Anslinger-cikkből emelték át, a totális benyalás jegyében.

Hagyjuk most már a retkes 30-asokat és térjünk ki az 1949-es She Shoulda Said No! című baromságra is. Ha nem lenne ismerős, az azért lehet, mert volt néhány másik címe is, egyik jobb, mint a másik: Wild Weed, The Devil's Weed, Marijuana (naná), The Story of Lila Leeds and Her Exposé of the Marijuana Racket. Az utóbbi címváltozat a legbeszédesebb, elvégre a film leginkább arról híres, hogy pénzzé tette a bulvárhírt, miszerint „marihuánával való visszaélés” miatt letartóztatták a főhőslányt alakító Lila Leedset és Robert Mitchum színészlegendát. Olcsó húzás, be is vált, nézték a filmet, noha feltehetően nem története, hanem Leeds botránya miatt. A színésznő karrierje amúgy az ügy után földbeállt, a Mitchumé nyilván nem.

A She Shoulda Said No! ráismétel a bevált, melodrámai receptre: Leeds karaktere kortársai nyomására beleszipókázik egy jolánba (a témában „érdekeltek” jól tudják, hogy nincs olyan, ami nem a fűszívás szinonimája), gátlásai őszi falevélként hullnak le ruhájával egyetemben, majd ő is drogdíler lesz, hogy fizetni tudja fivére iskoláztatását. Amikor ezt testvére megtudja, szégyenében öngyilkos lesz. Az ekkor már fűfüggő lány ebbe beleőrül, ezért a „drogosok elmegyógyintézetébe”, utána meg dutyiba zárják. Fél évszázad múltán szabadul kitisztulva és egyből fel is nyomja az úgynevezett disznóknál a dílert, akinek egykor dolgozott. Vége. Beszarás. 

A Reefer Madness által bebetonozott fűsztereotípiák két évtizeddel később sem változtak. Erre jó példa a fent említett kenderellenes agitkáknál valamivel filmszerűbb 1958-as High School Confidential!, amelyben egy fiatal rendőr – azaz egy úgynevezett süldő – beépül egy középiskolába, hogy felderítse az ott tevékenykedő fűdílerkört. Van itt minden, mint egy igazi tinifilmben: szerelmek, csalárdságok, meglepetések, leleplezések és a szokásos, megalapozatlan előítéletek, ferdítések, kamuk és ijesztgetések, amelyeket a High School Confidential! tanmeséjének alkotói úgy rágnak szájba és vernek belénk, mintha egy 80 perces általános iskolai DADA-programot néznénk. Vérlázítóan elviselhetetlen, már ha az ember nem hahotázza szénné magát közben. „A drog rossz, értem?!”

Akármilyen hihetetlen azonban, van ennek a mocsoknak erénye, kettő is. Az egyik az, hogy a filmből kiragadott idézetek hangmintái nélkül a White Zombie örökbecsű La Sexorcisto: Devil Music, Vol. 1 című lemeze jóval kevesebb lenne. A másik az, hogy a High School Confidential! idióta premisszája nélkül nem készülhettek volna el a Phil Lord és Christopher Miller fergeteges Jump Street-filmjei (az 1987-es sorozatot inkább hagyjuk). 

A beszívott Jack Nicholson, avagy ne légy barom, míg két bűnöző felszabadítja a füvet

Több, mint harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Reefer Madness öröksége elkezdjen fakulni. Mégis, miközben a 60-as évek tudattágult évtizedének beat-irodalma, progresszív emberjogi politikája, képzőművészete, könnyűzenéje és megannyi, pszichedelikumokat érintő tudományterülete sorra nevelte ki a nagyhangú és nagyhatású, ikonikus-legendás kannabisz-prófétákat, a hetedik művészet valahogy lemaradt.

Noha a témába vágó egyetlen említésre méltó film egy évvel a Hays-kódex halála után, az 1969-es első Woodstock-fesztivál évében jött ki, Dennis Hopper Szelíd motorosokja (Easy Rider) mégsem nevezhető a fűforradalom dekádjához maradéktalanul méltó műnek. Érdemei azonban – azon túl, hogy filmalkotásként kitűnő – még így is kiemelkedőek.

Annak ellenére, hogy Wyatt (Peter Fonda) és Billy (Hopper) a gyöp mellett orrba-szájba tolnak szinte minden akkoriban elérhető keményebb kábszit (ide tartozik a tömény szesz is), Hopper leginkább mégis a füvet öleli keblére. A tábortűz-jelenetben, amelyben a két motoros beszívatja a Jack Nicholson alakította ügyvédet – közben pedig megcáfolják a füvet béklyózó legprimitívebb sztereotipikus féligazságokat –, ott van minden, amire vártunk. Hab a tortán, hogy a színészatyaúristenek a jelenet forgatásakor valóban bebéláztak.

Hopper az első, aki kiszól a múltnak, bemutat a Reefer Madnessnek, és néhány szép mondattal elkezdi felszabadítani a zét. De csak félsikerrel. Az ugyanis fikarcnyit sem használ a fű filmes előmenetelének, hogy Wyatt és Billy kokaincsempészek. A Szelíd motorosok élteti tovább azt a fájóan ismerős ideát, miszerint csak gyarló, jellemgyenge, törvényen kívüli alakok lehetnek fűhasználók. Az ecsetvonások viszont finomabbak: Hopper a füveseket már nem bitófára való, diabolikus közellenségként, hanem letaszított, jobb sorsra érdemes, sebezhető emberekként ábrázolja. Bűnözők, persze, de ennél azért több van bennük.

Túlzás lenne azt állítani, hogy Wyatt és Billy a filmtörténet első stonerpárosa. Humoruk ugyan van, ők is szarnak mindenre, önfeledten keresik-kutatják az eufóriát és rohadtul elegük van az autoritásfigurákból. Csak épp egy kicsit ércesebbek, nyersebbek, durvábbak, tökösebbek és igazibbak, de főként kárhoztathatóbbak azoknál, akik előtt kijelölték a terepet.

Hogyan szívjunk jointot, avagy ne légy barom, míg végre valaki helyén kezeli a gazt

Wyatt és Billy bőséges szerhasználata jelzi, hogy a 60-a évek virággyermekei az évtized végére átestek a ló túlsó oldalára. A bódulathalmozó motorosok történetében már a 70-es évek kevésbé megidealizált, dúvad hedonizmusának előszele érezhető. Mielőtt azonban egy őrületesen becuccolt macska mindent megváltoztatott, elkészült egy mestermű, amelyről a stonerfilm-diskurzusban valamiért nem beszélünk eleget, pedig kellene.

Miloš Forman 1971-es Elszakadása (Taking Off) teljesen más volt. Sehol egy martalóc, rosszéletű, galád marijuana-függő senkiházi, aki belevinné a rosszba ártatlan gyereklányainkat. Sehol a kendertéboly, a kenderbűn, a kendertragédia. Csak pár New York-i szülő van, akik meg akarják érteni, hogy lelépett-kiugrott gyerekeik számára miért lehet vonzó a kannabisz. Meg akarják érteni – ez a lényeg. Eddig senki nem akart megérteni semmit. Épp ezért felbecsülhetetlen jelentősége van annak a kultikus – nem mellesleg frenetikus – jelenetnek, amelyben a szülők egy Vincent Schiavelli vezette csoportfoglalkozáson formális keretek között megtanulják, hogy „hogyan szívjunk jointot”. Érdekes módon a joint elszívása után egyik szülő sem akarja megerőszakolni a másikat. Sőt.

Kiugró pillanat ez a stoner-filmek történetében: végre valaki a helyén kezelte a mokit, ráadásul mindössze egy évvel a füvet a heroinnal egy kalap alá helyező drogtörvény (Controlled Substances Act) hatályba lépése után. A formani betépettségen továbbá már őszintén lehet nevetni, nem szánalomból. Nevezzük az Elszakadást a filmtörténet első igazi stoner-vígjátékának, megérdemli. Ugyanakkor magányos pillanat is ez. Az Elszakadás becsülendően progresszív hozzáállása inkább vetíti előre a 2000-es évek fűszívás-ábrázolását, mintsem mindazt, ami a 70-es években utána következett.

Orgiát szétverő disznók, avagy ne légy barom, míg egy betépett macska megalázza a 60-as éveket

Egy évvel Forman fűszakköre után jött Fritz, a macska (Fritz the Cat). Ralph Bakshi első – Robert Crumb képregénypápa alkotása alapján készült – animációs filmjének hangvétele és megközelítése távol állt mindattól, amit eddig láttunk. A Fritz, a macska kőkemény, provokatív, polgárpukkasztó, szemtelen és gátlástalan és rút remekmű, amelyben Bakshi épp azt a hippiszellemiséget savazza és fikázza és gyomrozza rommá, amelyet Forman karakterei jobban meg akartak ismerni.

Az iskolapadból dobbantó beatzenész kandúr ámokfutásának zavarba ejtő, erőszakkal, drogokkal, trágársággal, szexszel és politikai odamondással káprázatosan túltelített epizódjait napestig lehetne sorolni, de egyet mindenképp meg kell említeni. Fritz egy házibuliban meg akar dugni egy varjút (azaz egy fekete lányt), be is viszi a fürdőszobába, azonban a lehetőségre lecsap még pár partiállat (szó szerint azok), akik orgiát rendeznek a fürdőkádban. Fritz sajnos kimarad a jóból, ezért inkább a sarokban rágyújt egy viccescigire. Közben berobbannak az úgynevezett disznók (jelen esetben tényleg azok) és elkezdik szétverni a kefélő tömeget. Fritz elbújik a klotyóban, majd ellopja a rendőri brutalitásban elfáradt egyik disznó fegyverét és betépve lövöldözni kezd. Óriási az egész. Nem véletlenül akadtak ki ezen a jeleneten a konzervatív törvényhozók, akik foggal-körömmel akarták ellehetetleníteni a film forgalmazását és az egész Disney-életművet szentségtörően szembehugyáló Bakshi karrierjét.

A fékevesztett cicafiú új szakaszt jelent a stoner-filmek evolúciójában: a Fritz, a macska szatirikus-parodisztikus gúnyrajz, amely a máriára és a máriázókra ragadt ősrégi sztereotípiákat figurázza ki. Az, hogy már lehet gúnyolódni a füvön és füveseken – és azokon, akik szerint ez nem vicces –, jó jel. A téma végérvényesen veszítettet komolyságából. Arról nem is beszélve, hogy a Fritz, a macska – az első X korhatáros animációként – olyan alapvető szatirikus rajzfilmsorozatok előtt nyitotta meg a pályát, mint a Simpson család, a South Park vagy a Beavis és Butt-head.

Füvesektől füveseknek, avagy ne légy barom, míg megszületik az igazi stoner

Az Elszakadás és a Fritz, a macska (és esetleg az 1977-es, méltán elfeledett The Chicken Chronicles „stonerisztikus” tinivígjátéka) kövezte ki a stoner-komédiák útját, azon viszont csak 1978-ban kezdett el fogalmatanul botorkálni két bájosan tompára szívott, rokonszenvesen kretén hippi, akik vörösen izzó csíkszemmel, motyogva és göcögve tették a műfajt műfajjá. Anthony „Cheech” Marin és Tommy Chong A nagy szívással (Up In Smoke) megkerülhetetlen alapművet alkottak.

A teljesen egészében fűből tákolt kisbuszt véletlenül Mexikóba csempésző megzuhant fajankók történetét Cheech és Chong tagadhatatlanul mutymuty-készen írták, aminek nyilván megvan a böjtje. A tempó nem az igazi, logikai bukfenc akad, némelyik poén sem ül annyira, amennyire kellene és úgy általában véve kicsit esetlen az egész. De ez senkit nem érdekel. A nagy szívás az első füvesek által füveseknek készített, füvesekről és fűről szóló füves vígjáték. Forradalmiságának ez azonban csak egy szelete. Az önmaguk karikírozott másait alakító Cheech és Chong (Pedro és „Man”) A nagy szívással ugyanis megszülték az ad definitum stoner karaktert és felvázolták a stoner-filmek standard – és gyorsan „szabályszerűvé” váló – cselekményét. Valahogy így néz ki a dolog:  

A belassult, lusta, laza, felcseszhetetlen, ártalmatlan, folyton berántott vagy a berántás lehetőségét kereső, menthetetlenül kedves stoner áldott tudatlanságának köszönhetően – és általában önhibáján kívül – muris összeesküvésekbe, bűnesetekbe és már-már mítoszi, epizodikus kalandokba gabalyodik, miközben nyomában rendre ott loholnak a konzervatív-fasiszta elnyomó hatalmat megtestesítő, komikusan hasznavehetetlen disznók.

Stonerek mindenhol, avagy ne légy barom, míg megjelennek a fű nélküli füvesek 

A nagy szívás gigantikus sikerét (2 millió dollárból csinált 40 milliót) követően nem csak Cheech és Chong fejte kiapadásig a jól bevált karakter-formulát és a füves filmnarratívát, hanem a filmjüket beborító füstfelhőből kimászó megannyi újkeletű, mégis ugyanolyan stoner-film is. Ennek van egy komoly hátulütője: Cheech és Chong nem csupán örökbecsűt alkotott, hanem egy olyan új füves-sztereotípiát is, amelyet épp napjainkban ráz le magáról a műfaj.

Ettől még azonban nem szabad elfelejteni, hogy többek között olyan felejthetetlen arcok születtek ebből a sztereotípiából, mint

  • az 1982-es Változó világ (Fast Times at Ridgemont High) Jeff Spicolija (Sean Penn „elítélendő” karaktere egyszerre szokásos és maradi),
  • az 1993-as Tökéletlen idők(Dazed and Confused) Ron Slatere (Rory Cochrane stonere rávilágít arra, hogy George Washington „hip hip” felesége is szívott füvet),
  • a szintén 1993-as Tiszta románc(True Romance) Floydja (Brad Pitt),
  • az 1994-es A nagy buli (The Stöned Age) két becirmantott csajozó rockere (Michael Kopelow és Bradford Tatum),
  • az 1998-as Bongwater sok-sok karaktere,
  • Jay és Néma Bob (Jason Mewes és Kevin Smith),
  • a 2006-os A nagyi szeme fénye (Grandma's Boy) videójáték-tesztelője és dílere (Allen Covert és Peter Dante),
  • a 2008-as Ananász expressz (Pineapple Express) Dale Dentonja és Saul Silverje (Seth Rogen és James Franco),
  • Mike Judge 2009-es Kivonatának (Extract) Deanje (ahogy Ben Affleck azt mondja, hogy „ez csak egy virág”, azt meg lehet könnyezni),
  • a 2011-es A munka hőseinek (Workaholics) hősei,
  • vagy a 2011-es Ház az erdő mélyén (The Cabin in the Woods ) Martyja (Fran Kranz), akivel Drew Goddard nagyot fordított a horrofilmek szokásos tinistoner-karakterén.  

Egy darabig még lehetne folytatni. Ráadásul Cheech és Chong filmjeinek hatására megjelentek olyan stoner karakterek is, akik – igen, barmul hangzik – nem szívnak füvet, de majdnem: a Bill és Ted-filmek, az 1996-os Kő kövön (Bio-Dome), az 1998-ban indult Azok a 70-es évek show (That '70s Show, Tommy Chonggal), az 1999-es Hivatali patkányok (Office Space), illetve a 2000-es Hé, haver, hol a kocsim? (Dude, Where's My Car?) hőseinek szájából épp csak a csótányszivar hiányzik. 

Pénteki pörkölés, avagy ne légy barom, míg szívod a füved a gettóban

Sok közös van a fenti karakterekben, a legszembetűnőbb azonban az, hogy mindegyikük fehér. A 90-es évek közepétől viszont világos lesz, hogy – micsoda meglepetés – a fű nem csak fehéreké. Az 1995-ös Végre péntekben (Friday) végre már feketék is rápörkölhettek. F. Gary Gray nagyszerű kultkomédiájának stonerjei (Ice Cube és Chris Tucker) fehér sorstársaikéhoz hasonló kálváriát kénytelenek átszenvedni: véletlenül elszívnak egy megőrzésre náluk hagyott nagy pakk gányát, ami akkora probléma, hogy ha nem oldják meg, nem élik meg a szombatot. Tipikus stoner-sztori ez, amit viszont a tökig fekete színészgárda parádés szövegei („Bye, Felicia!”), Gray remek rendezése – aki a Cypress Hill, Dr. Dre, és az Outkast kollaboránsaként tudja, hogy miről beszél, ha fűről van szó – és persze a dögös hiphop-számok frekventált bömböltetése bőven kiemelt a szokásossá vált fűvígjátékok sorából.

A két kevésbé erős folytatást megélt Végre péntek kitárta a kapukat a fekete stonerek előtt. Sorra jöttek az olyan jobb-rosszabb berántott ökörségek, mint például az 1996-ban – az orvosi kannabisz kaliforniai legalizációjának évében – megjelent dicsőségesen retardált Ne légy barom, míg iszod a dzsúszod a gettóban (Don't Be a Menace to South Central While Drinking Your Juice in the Hood), az 1998-as Félbetépve (Half Baked), a 2001-es Fűre tépni szabad (How High) és a Balhé a mosodában (The Wash), vagy a 2004-es Flúgos járat (Soul Plane). Egyik sem egy Végre péntek, de jó, hogy vannak. Az viszont még jobb, hogy nyomukban elkészülhetett a 2004-es Kalandférgek (Harold & Kumar Go to White Castle, valamint 2008-as folytatása). A csak Harold és Kumar-filmekként ismert klasszikusokban a koreai-amerikai John Cho és az indiai-amerikai Kal Penn bemutathatta, hogy micsoda stonerélet van A nagy szívástól keletre is.

A csövesek vesztettek, avagy ne légy barom, miközben megváltozik a világ a stoner körül

Végignézve ezeken karaktereken, felmerül a kérdés: mikor változnak meg? Minden kultfilmek legkultfilmebbje adhat erre egy lehetséges jó választ. A Coen testvérek 1998-as A nagy Lebowskijának főhőse (Jeff Bridges) A nagy szívás stonereinek nosztalgikus visszhangja. De az a kor rég elmúlt, az olyan „csövesek” pedig, mint amilyen El Duderino, „vesztettek” – mondja a másik Lebowski. A Dude megrekedt ebben a korban, ezért folyamatosan meg kell küzdenie a számára alig értelmezhető jelennel. A nagy Lebowski film noirt felforgató, lázálomszerű cselekmény-labirintusában ez a küzdelem tényleges és metaforikus. Nem stonernek való vidék ez már. Nem a karakter változik tehát, hanem minden, ami körülötte van. A nagy Lebowski atipikus stoner-film, tipikus stoner főhőssel.

A stoner-filmek metamorfózisa a 2010-es évektől vált trenddé. A karakterek még ekkor sem törik meg A nagy szívás sztereotípiáit, inkább A nagy Lebowski után szabadon elkezdenek meghódítani más filmműfajokat. Ez a „haveeeeeer, mi lenne, ha csinálnánk egy stoner filmet, de...” esete.

  • Mi lenne, ha egy stoner kénytelen lenne felnőni és apává válni? Imhol a 2007-es Felkoppintva (Knocked Up).
  • Egy stoner a középkorban? Tessék, ott a 2011-es Király! (Your Highness).
  • Stonerek és zombik? Íme, a 2011-es Bong of the Dead, amelynek főhősei a zombikat használnák műtrágyának a palántásukban.
  • Egy stoner űrlény? Nem csalódunk 2011-ben, tessék, ott a Paul.
  • Egy stoner játékmaci? Nesztek, 2012-ben jött a Ted.
  • Egy semennyire sem mókás stoner thriller emberrablással, kíméletlen mexikói drogkartellel, vérontással és macsósággal? Valamiért elkészült a 2012-es Vadállatok (Savages).
  • Egy legyőzhetetlen stoner szuperügynök? Emeljük kalapunkat a 2015-ös BeSZERvezve (American Ultra) előtt.
  • Egy horrorisztikus stoner sci-fi, amiben űrlények szuperpotens füvet termesztenek a földön és nagyon kiakadnak, amikor ültetvényüket egy háborús veterán megtalálja? Hát persze, hogy van ilyen, a 2015-ös Star Leaf főhőse ráadásul nem is stoner, a fűvel poszttraumás stressz szindrómáját kezelné.
  • Egy bong, amibe beleszívva utazhatunk az időben? A Broad City és a Hacks alkotó-házaspárja 2016-ban megcsinálta a több mint frankó Time Traveling Bongot
  • Metastonerség? Jay és Néma Bob 2019-ben arra parázott rá, hogy elvesztik saját karaktereik jogdíját.

Mary Jane és a többiek, avagy ne légy barom, míg a nők történelmet írnak

Igen, a nők is szívnak, még ha ezt a stoner-filmek nem is dörgölik túl gyakran az orrunk alá. A kőkorszak marijuanától elkattanó lánykáit most hagyjuk, az igazi stonernők több figyelmet érdemelnek. Mindössze két évvel A nagy szívás után három csodás asszony történelmet írt: az 1980-as Kilenctől ötigben (Nine To Five) Jane Fonda, Lily Tomlin és Dolly Parton – beelőzve a Förtelmes főnököket (Horrible Bosses) – körbeadnak egy jointot és a betépettséget kissé eltúlzó hallucinációik közepette kitalálják, hogy hogyan fognak végezni szexista, egoista, hazug, undorító főnökükkel. A fű ebben jópofa jelenetben – egészen újszerűen – a kreativitással, a bajtársiassággal, a feminizmussal, a traumakibeszéléssel és a rekreációval társul. Cheech és Chong archetipikus stonerségének hiánya üdítő.

Az, hogy ez a három nőszemély mindezt a Reagan-rezsim hamvába holt és feldolgozhatatlanul kártékony drogháborújának kezdetén, a hírhedt „csak mondj nemet!” szlogent kikacagva tette, egetrengető pirospontot érdemel. Ahogy JoBeth Williams anyuka-karaktere is, aki Tobe Hooper 1982-es Poltergeistjában felez el egy lefekvés előtti jóéjt-cigit a Craig T. Nelson alakította férjével, aki épp Ronald Reagan életrajzi kötetét olvassa. A házaspárt kísértő szellem – ahogy az a horrorokban lenni szokott – szimbolikusan megbüntethetné őket a „drogozás” bűnéért, azonban rémtetteinek inkább a szóban forgó könyvhöz – és ahhoz, amit az jelképez – van köze. Jó ennyire szokatlan stoner karaktereket látni – ráadásul nőket –, akik egy olyan korban álltak be mindenki szeme láttára, amikor ez nagyon nem volt támogatott. 

A 80-as évek után a nők szerepe nem sokat nőtt, később is csak egy-két jelenet erejéig szívogató csajokkal találkozunk, akik közül természetesen ki kell emelni a Tökéletlen idők Michelle-jét (Milla Jovovich), az 1997-es Jackie Brownból Melanie-t (Bridget Fonda), és a Félbetépvéből Mary Jane-t (Rachel True). Arra, hogy végre egy nő vegye át az irányítást egy stoner-filmben, 2007-ig kellett várni. A Cheech és Chong szimatszatyrából előrángatott Besütizve (Smiley Face) azonban túl sok újdonságot nem tartogatott. Anna Faris tipikus stonerének (akit naná, hogy Jane-nek hívnak) napja egy szakajtónyi space cake óvatlan bezabálása után húzós fordulatokat vesz: irgalmatlanul beszaggatva kell eljutnia egy kenderfesztiválra, hogy kifizethesse dílerét, odüsszeuszi útja során nyilván borul körülötte a világ (ahogy mindeközben gazdaságfilozófiai eszmefuttatásba kezd, az ragyogó), mi meg szakadunk a nevetéstől. Nagy kár, hogy a sütizés hatását a film a hiteltelenségig eltúlozza, de ettől még a Besütizve méltó a történelmi jelzőre.

Ellentétben a 2011-es Rossz tanárral (Bad Teacher), ezekben a filmekben a fűszívás a nők életmódját és karakterüket többé-kevésbé pozitív fénytörésben jellemzi. A 2005-ös Nancy ül a fűben (Weeds) kertvárosi dílerözvegye mindezen emelt egyet: esetében a fű nem csak rekreációs céllal bír, hanem a megélhetését is jelenti. A Nancy ül a fűben nagyon sok mindent nagyon rosszul csinált, egyvalamit viszont nem. Nancy vevőkörét ugyanis nem csak bűnözők alkották, akadtak köztük átlagemberek is. Senkit nem zavaró, senkinek nem ártó, barátságos alkalmi füvesek, akik a társadalmi normától eltérően nem sörrel-borral és altatókkal búcsúztatják a napot, hanem egy-két mély slukkal. Ez a lehető legfontosabb lépés a fű mozgóképes reprezentációjának fejlődéstörténetében.

Csak úgy rágyújtani, avagy ne légy barom, míg a vadkender megszelídül

A Nancy ül a fűben fináléja után két évvel, 2014-ben a Broad City közel sem tipikus stoner istennői (Abbi Jacobson és Ilana Glazer) már vígan pöfékelhettek vaporizerükből New York utcáin sétálva – ahol akkoriban még nem volt legális a fű –, senki le se szarta őket. Ahogy a 2015-ös Grace és Frankie (ismét Jane Fonda és Lily Tomlin keltik a fű jó hírét) sztereotípiába hajló stoner dámáit, vagy a nemrég befejeződött, fantasztikus Atlanta hőseit sem. Ami egykoron halált hozó drog volt, az már a mindennapok szerves része. Még csak a cselekményhez sincs mindig köze annak, hogy ezek a karakterek – és a hozzájuk hasonlók – épp be vannak böllentve. Csak be vannak és kész.

A fűszívás mozgóképes normalizálása Ben Sinclair 2016-ban indult sorozatremekével, A kenderfutárral (High Maintenance) érte el csúcspontját. Amit a gyorsan szappanoperává korcsosult Nancy ül a fűben képtelen volt artikuláltan megfogalmazni, azt Sinclair egyértelműsítette. Magányos, szomorkás-melankolikus, de végtelenül jószándékú biciklis fűdílerének mindenki az ügyfele. Különcök, híres emberek, nevetséges őrültek és szemkápráztatóan normálisok, tényleg mindenki. Egyetlen fűtől bekattant gyilkos nemierőszak-tevő sincs köztük. Mert ezek soha nem léteztek. Azok viszont nagyon is léteznek, akik szeretnek csak úgy rágyújtani egy jointra. Ez a „csak úgy rágyújtani” jelenleg a fű és a füvesek ábrázolásának végpontja.

A kenderfutár 2020-ban szögre akasztotta a bringát, mert hát mi dolga lenne egy dílernek a legalizáció kellős közepén. A világ értelmesebb szegleteiben a fű így vagy úgy, de szabad pálya lett. Ezekben az örömteli időkben A nagy szívás stoner-ideáljához vétek visszafordulni. A 2017-es nézhetetlen Disjointed megpróbálta, borzalmas eredménnyel: az egy évad után joggal elkaszált sorozat poénjai 30-40 évet késtek (ki tartott fegyvert a Tommy Chongot majmoló Kathy Bates halántékához?). Nézhetjük tehát úgy is a dolgot, hogy a mindennapossá vált rekreációs fűszívás elvette a stonerség élét és tétnélkülivé tette a szép emlékű stoner karaktert. De ez megint csak béna nosztalgia.

Nonszensz visszasírni A nagy szívást egy olyan korban, amikor a vadkender megszelídül, a Sátán salátája mennybe megy, a filmekben és sorozatokban pedig már nem csak stoner karakterek szívnak, hanem bárki, akárki. A füvezés már nem esemény, és ez így van rendjén.

Persze, persze, a szőlő innen, Kelet-Európából nagyon savanyú, de ami késik, az jön. Addig is, sok-sok kellemes 420-at kívánunk mindenkinek, nem csak a stonereknek.

 

Kapcsolódó filmek

  • Reefer Madness

    Színes filmdráma, 1936

    Rendező: Louis J. Gasnier

  • Szelíd motorosok

    Színes és fekete-fehér kalandfilm, bűnügyi, 95 perc, 1969

    Rendező: Dennis Hopper

  • Elszakadás

    Színes vígjáték, filmdráma, zenés, 93 perc, 1971

    Rendező: Miloš Forman

  • Fritz, a macska

    Színes animációs film, vígjáték, 76 perc, 1972

    Rendező: Ralph Bakshi

  • A nagy szívás (Up in Smoke)

    Színes kalandfilm, vígjáték, 86 perc, 1978

    Rendező: Tommy Chong, Lou Adler

  • Végre péntek (Friday)

    Színes vígjáték, 91 perc, 1995

    Rendező: F. Gary Gray

  • A nagy Lebowski

    Színes vígjáték, bűnügyi, 117 perc, 1998

    Rendező: Ethan Coen, Joel Coen

  • Ananász expressz

    Színes vígjáték, bűnügyi, 112 perc, 2008

    Rendező: David Gordon Green

  • Tökéletlen idők

    Színes vígjáték, filmdráma, 95 perc, 1993

    Rendező: Richard Linklater

  • BeSZERvezve

    Színes akciófilm, vígjáték, 96 perc, 2015

    Rendező: Nima Nourizadeh

  • Shop-stop

    Fekete-fehér vígjáték, 92 perc, 1994

    Rendező: Kevin Smith

  • Felkoppintva

    Színes vígjáték, filmdráma, romantikus, 129 perc, 2007

    Rendező: Judd Apatow

  • Ted

    Színes vígjáték, fantasy, 106 perc, 2012

    Rendező: Seth MacFarlane

  • Paul

    Színes kalandfilm, vígjáték, sci-fi, 104 perc, 2011

    Rendező: Greg Mottola

  • Ház az erdő mélyén

    Színes horror, thriller, 95 perc, 2011

    Rendező: Drew Goddard

  • Vadállatok

    Színes bűnügyi, filmdráma, thriller, 131 perc, 2012

    Rendező: Oliver Stone

  • Tiszta románc

    Színes bűnügyi, thriller, 121 perc, 1993

    Rendező: Tony Scott

  • Broad City

    Színes vígjáték, tévésorozat, 22 perc, 2014

    Rendező: Lucia Aniello, John Lee

Friss film és sorozat

  • Szegény párák

    Színes romantikus, sci-fi, 141 perc, 2023

    Rendező: Jorgosz Lanthimosz

  • The Curse

    Színes filmszatíra, tévésorozat, 2023

    Rendező: Nathan Fielder, David Zellner, Nathan Zellner

  • Smoke Sauna Sisterhood

    Színes dokumentumfilm, 89 perc, 2023

    Rendező: Anna Hints

  • Argylle - A szuperkém

    Színes akciófilm, bűnügyi, thriller, vígjáték, 139 perc, 2024

    Rendező: Matthew Vaughn

  • Bob Marley: One Love

    Színes életrajzi, filmdráma, zenés, 107 perc, 2024

    Rendező: Reinaldo Marcus Green

  • A szenvedély íze

    Színes életrajzi, filmdráma, romantikus, 134 perc, 2023

    Rendező: Tran Anh Hung

Szavazó

Melyik a kedvenc ezredforduló utáni westernfilmed?

Szavazó

Melyik a kedvenc ezredforduló utáni westernfilmed?

Friss film és sorozat

  • Szegény párák

    Színes romantikus, sci-fi, 141 perc, 2023

    Rendező: Jorgosz Lanthimosz

  • The Curse

    Színes filmszatíra, tévésorozat, 2023

    Rendező: Nathan Fielder, David Zellner, Nathan Zellner

  • Smoke Sauna Sisterhood

    Színes dokumentumfilm, 89 perc, 2023

    Rendező: Anna Hints

  • Argylle - A szuperkém

    Színes akciófilm, bűnügyi, thriller, vígjáték, 139 perc, 2024

    Rendező: Matthew Vaughn

  • Bob Marley: One Love

    Színes életrajzi, filmdráma, zenés, 107 perc, 2024

    Rendező: Reinaldo Marcus Green

  • A szenvedély íze

    Színes életrajzi, filmdráma, romantikus, 134 perc, 2023

    Rendező: Tran Anh Hung