Még ma is rejtély, miért váltak szét Joel és Ethan Coen útjai. Lehet, hogy ők így is remekül érzik magukat, mi viszont lélegzetvisszafojtva várjuk a szakmai mosolyszünet végét. Hiányérzetünket Ethan első igazi szólózása sem enyhíti, bár annak csak örülni lehet, hogy a Szökevény csajok visszacsempészi a vászonra a szexualitást.
A Coen fivérek alkotói közössége a 2010-es évek alkonyán bomlott fel. Joel ezután csinált egy hatalmas hátraarcot, és levezényelte fojtogató hangulatú, stílusos Shakespeare-adaptációját (Macbeth tragédiája), Ethan viszont a pandémia utáni évekre tartogatta a puskaport. Két évvel ezelőtt jelentkezett ugyan egy Jerry Lee Lewisról szóló dokumentumfilmmel, első önálló fikciós mozija viszont csak 2024-ben került a nagyérdemű elé. Igaz, a Szökevény csajok ötlete csak részben származik saját kútfőből, a forgatókönyv megalkotásában ugyanis a rendező felesége, Tricia Coen is szerepet vállalt (ő egyébként azután kapta meg első írói kreditjét, hogy korábban harminc éven át vágta a testvérpár közös filmjeit). Ezzel együtt is meglepő, hogy az ifjabbik Coen első valódi szólózása női nézőpontot érvényesít, persze harcosan feminista hevületre senki se számítson: a Szökevény csajok inkább az exploitation határát karcolgató, harsány szexkomédia, melybe szerencsére bűnfilmes elemek is vegyülnek.
1999-ben járunk: két leszbikus kebelbarátnő, az élettársával frissen szakított, szabad szellemű Jamie (Margaret Qualley) és a félszeg Marian (Geraldine Viswanathan) maga mögött hagyja a nyüzsgő Philadelphiát, s meg sem állnak a floridai Tallahassee-ig. Jamie főként potyaszexre utazik, elmerül az olcsó motelszobák és a füstös éjszakai klubok forgatagában, míg cimborája rég nem látott nagynénjéhez igyekszik. A trip akkor fordul rémálomba, amikor kiderül, hogy bérelt kocsijuk csomagtartója mélyén egy levágott emberi fej, valamint egy különösen értékes aktatáska lapul. A becses szuveníreket néhány minden hájjal megkent bűnöző felejtette a járgányban, akik hamar hőseink nyomába erednek.
A Coen fivérek valamennyi közös filmjét áthatotta a hagyományos értékekkel szembeni bizalmatlanság, a műfaji kódok újraírásának igénye, és persze a posztmodern irónia. Ethan Coen első önálló rendezése annyiban színesíti a képletet, hogy szokatlanul nagy teret szentel az explicit meztelenségnek és a szexualitásnak, vagyis két olyan stíluselemnek, mely a testvérpár közös életművében sosem volt különösebben fontos. Sőt, a Szökevény csajok kerge szexvígjáték, melynek cselekménye sokszor a nemi vágytól hajtott főhősök liezonjaiból nyer lendületet. Érdekes módon mégsem ezek a jelenetek varázsolnak letörölhetetlen vigyort az arcunkra: habár a véget nem érő női smacipartik és a fülledt ágyjelenetek látványértéke nem csekély, Ethan és Tricia Coen bőkezűen adagolja melléjük a fárasztó prolihumort.
Alig hisszük el, hogy ezek a mozzanatok (legalábbis részben) a direktor képzeletéből sarjadtak. A Szökevény csajok akkor válik imádnivalóan „coenessé”, amikor eluralja a jeleneteket a fivérek védjegyének számító akasztófahumor. Ethan akkor brillírozik igazán, amikor a helyzetkomikumra (Jamie exének találkozása a tökkelütött verőemberekkel, a főhősök meghitt bájcseveje a vacsoránál), kivált a nyelvi-kommunikációs félreértésekre (a bepipult gengszterek látogatása az autókölcsönzőben) hegyezi ki a poénokat.
Ellentmondásos érzéseket kelt a karakterábrázolás is: noha Jamie és Marian szórakoztató ellentétpárt alkot, a forgatókönyvírók leginkább a leszbikusságukon élcelődnek, s a szexuális vágyaikat domborítják ki ahelyett, hogy igényes poénokkal bástyáznák körül őket. Az antagonisták tábora már egy fokkal érdekesebb: az egyszerre ügyefogyott és ultraerőszakos gengszterek seregszemléje a Fargo nagyjátékfilm- és sorozatverzióját idézi, mi több, e figurákhoz kapcsolódik az egyébként igencsak kiszámítható forgatókönyv legüdítőbb megoldása is. Coen a célegyenesben hatalmasat ránt a cselekményen, hogy egy sokkszerű fordulattal demonstrálja a véletlenszerűség erejét. Ez az ötlet messze kimagaslik az egész filmből, és a testvérpár utolsó közös munkája, a Buster Scruggs balladája című vadnyugati szkeccsfilm öntörvényűségét juttatja eszünkbe.
Amerikai anzix – Ethan és Joel Coen: The Ballad of Buster Scruggs
Joel és Ethan Coen húsz-huszonöt év gyűjtögetés után döntött úgy, hogy a meg nem valósított történeteiket filmmé gyúrják össze. A Buster Scruggs balladája nem csak a tesók első digitális technológiával készült munkája, de egyben első közös projektjük is a Netflix-szel. Ugyan a rendezőpáros ragaszkodott a „hagyományos” premierhez, a novemberben bemutatott szkeccsfilm azonban alapvetően csak online érhető el.
Vizuálisan nem túl izgalmas a Szökevény csajok, de azért találunk benne pár emlékezetes képet. A hatvanas-hetvenes évek exploitation filmjeinek droglátomásaira hajazó pszichedelikus betétek ugyan jópofák, de különösebb rendeltetésük nincs, inkább csak tovább tördelik az amúgy is fésületlen cselekményt. A hollywoodi nagyágyúk (Pedro Pascal, Matt Damon) cameószerepei megmosolyogtatóak, az amerikai kultúra közismert alakjaira (Henry James, Alice B. Toklas, Cynthia Albritton) tett utalások pedig igazán szellemesek.
Ethan Coen megőrizte markáns rendezői arcélét, a Szökevény csajok azonban irányváltást jelez a karrierjében. Sem összességében, sem részmegoldásaiban nem olyan jó film, mint a bátyjával közösen jegyzett művei: hasraesős poénokat senki ne várjon, és most az innovatív műfajjáték is elmarad, de mégis van egyfajta kétes varázsa ennek az öncélú idétlenkedésnek. És amíg a fivérek szakmai mosolyszünete nem ér véget, az ilyesmit is illik megbecsülni.
