Justin Kurzel 2015-ös, véres csatajelenetekkel és sok-sok külső képpel teletűzdelt, történelmi hitelességet kereső alkotása kapcsán sokakban felmerül: minek még egy Macbeth-film?

A Macbeth-átok miatt csak „skót darab”-ként emlegetett tragédia nemcsak színházban tartozik a leggyakrabban játszott Shakespeare-művek közé, de több tucat televíziós és filmes változata született már világszerte. Az első, 1908-ban készült filmes adaptáció (r: J. Stuart Blackton) óta, Japántól kezdve (Kuroszava Akira: A véres trón) Indiáig (Vishal Bhardwaj: Maqbool) a gyilkos hatalomvágy és a nyomában járó őrület meséje mindenhol és minden korban aktuális, és nem véletlen, hogy megihlette már Orson Wellest, Roman Polańskit, Justin Kurzelt, legutóbb pedig Joel Coent is. A Macbeth örökérvényű, a különböző kultúrákra könnyedén lefordítható témája mellett azért is közkedvelt, mert a boszorkányok által képviselt transzcendens megjelenése a darabban megannyi interpretációt kínál, ahogy a Macbeth házaspár közötti kapcsolat és a rajtuk elhatalmasodó őrület ábrázolása is. A szerepek tekintetében is kegyes a darab, mert Macbeth mellett Lady Macbeth is kidolgozott és legalább olyan széles teret kínál az őt megformáló színésznőnek, ahogy a boszorkányok – de sok lehetőség rejlik a kisebb szerepekben is.

A bárd legrövidebb színműve, miként azt Joel Coen Macbeth-feldolgozásában is láthatjuk, gyakorta még rövidebb és szikárabb formában kerül színre. Az viszont mindenképp újdonságszámba megy a filmes feldolgozások tekintetében, hogy az ezúttal első alkalommal a testvére nélkül a rendezői székbe ülő Joel Coen nem élt azzal, hogy megmutassa a harcteret és az ott vívott véres csatát, ahol a király megbízásából harcba szálló Macbeth első diadalát aratja, és ahol először találkozik a boszorkányokkal. Míg a színpadi változatok rendre lemondani kényszerülnek erről, a filmesek előszeretettel láttatják, milyen katona is Macbeth és mivel vívja ki az őt Cawdor thánjának kinevező király elismerését. Joel Coen olyannyira szűkösen méri a vizuális információt, hogy a darab nyitómondatai, a vészlények hangja a teljesen fekete kép mögül sejlik fel. Az így még inkább természetfeletti jelenésként ható hangok a rutinos színpadi színész és mozgásművésztől, Kathryn Huntertől származnak, aki egymaga szólaltatja, illetve jeleníti meg mindhárom, hol varjúból boszorkánnyá, hol boszorkányból varjúvá változó vészlényt. Az igencsak erős Denzel Washington (Macbeth) és Frances McDormand (Lady Macbeth) párosnál is lenyűgözőbb a boszorkányok szerepében feltűnő Hunter rövid, ám annál hatásosabb jelenléte. Hunter hangjával és mozdulataival nem csak a filmet, de annak interpretációs lehetőségeit is oly léptékben tágítja és gazdagítja, hogy már önmagában ezért megérte elkészíteni ezt a már szinte megszámlálhatatlanul sokadik Macbeth-víziót.

Hunter nem eviláginak ható hangjai, megjelenése, illetve alakváltásai úgy hatnak, mint egy lázálom, még tovább erősítve, hogy a boszorkányok és ködös, ám annál kecsegtetőbb jóslataik csupán Macbeth elméjének kivetülései. Hogy mennyire a karakterekben zajló belső történésekre kell figyelnünk, azt mutatja az is, hogy a jelenetek is magas falakkal körülzárt belső terekben játszódnak, minimálisra csupaszított díszletek, éles, a német expresszionizmusra és a film noirra jellemző kontrasztok és baljós árnyékok között. Coen filmjében minden korábbinál nyomatékosabb, hogy Macbeth az igazi küzdelmeit nem a csatatéren vívja, hanem önmagával. Növekvő hatalomvágya, majd a gyilkosságok nyomán egyre emésztőbb bűntudata benne zajlik, a körülötte lévők többnyire annyit látnak, amint zavartan egy varjúval hadakozik. A lelkiismeretével vívott küzdelem monokróm, lecsupaszított és fenyegetően zárt terében a harcedzett és diadalittas Macbethnek esélye sincs a győzelemre.

Hasonló a helyzet Lady Macbethtel, aki nem pusztán Shakespeare életművének, de az egyetemes drámairodalomnak is az egyik legvitatottabb, ugyanakkor legizgalmasabb nőalakja. A férjét kemény szavakkal királygyilkosságra buzdító, de annak kezébe „meddő trónt adó” asszonnyal kapcsolatban az anyaság kérdése játssza a központi szerepet, amire sem Shakespeare maga, sem a számára forrásként szolgáló Holinshed-krónika nem kínál igazán választ, még nagyobb mozgásteret adva ezzel a rendezőknek és a Lady Macbethet megformáló színésznőknek. A rendezők többségével ellentétben Joel Coen nem időz ezen a kérdésen, esetében már a szereplőválasztás irrelevánssá tette a gyermek, illetve annak hiányának problematikáját. Itt egy érett, élete virágkorán túllévő, higgadtabb asszonyt látunk, aki nem a testével és szexuális csáberejével, hanem hideg és racionális, de annál kegyetlenebbnek ható érvelésével nem késlekedik meggyőzni férjét, hogy itt és most van a cselekvés ideje, hiszen már csak koruknál fogja is vagy most szerzik meg a trónt, vagy soha. Több adaptáció élt már azzal, hogy közelíti Lady Macbeth és a vészbanyák figuráját, nem egyszer démoni erővel ruházva fel Lady Macbethet. Joel Coen Macbeth-feldolgozásában a Kathryn Hunter által megjelenített, rémálomba illő vészlények mint egy megbomló elme lázálmai vannak jelen, még jobban ellensúlyozva McDormand Lady Macbethjének érett, megfontoltnak tűnő, pragmatikus viselkedését, ami eleinte remekül működik, ám ha a Lady későbbi megőrülését nézzük, akkor az így jóval kibontatlanabbnak és indokolatlanabbnak tűnik, bármilyen gyönyörű is képileg az utolsó „alvajáró” jelenet.

Macbeth belső útját a legapróbb mozzanatokig végigkövethetjük Denzel Washington játékának köszönhetően. Washington nem erőlteti, hogy autentikusan, skótul szólaljon meg, itt azonban, pont a megjelenítés stilizáltságánál, valamint kortól és tértől való elemeltségénél fogva, ez ugyanúgy nem hat zavaróan, ahogy az sem, hogy színesbőrű színész formálja meg a skót-felvidéki nemest, ugyanakkor jól kiemeli, mennyire rendhagyó is Joel Cohen Macbeth-feldolgozása, bár azt hozzá kell tenni, hogy különösen a színpadi Macbeth-megjelenítések esetében már réges-régen a rendhagyó lett a norma. Ha már a színháznál vagyunk, a díszletben (díszlet: Stefan Dechant) és stilizáltságában van valami nagyon is színpadias Joel Coen Macbethjében, ugyanakkor a képei (operatőr: Bruno Delbonnel) minden elemükben és megkomponáltságukban olyan egyedi alkotói vízióról és vizualitásról árulkodnak, mely a filmművészet legnagyobb mestereinek sajátja.

Joel Coen a Macbeth tragédiájában leszámol a történelmi dráma kliséivel, nincsenek megalapozóbeállítások a skót tájról, nincs korhű jelmezekben és fegyverekkel vívott csata és a vár sem köthető igazán se építészeti korszakhoz, se földrajzi helyhez, de a jelmezek nagy része sem veszi el teljesen az időtlenség érzetét. Macbeth tragédiája akárhol és akármikor játszódhatna, nem véletlen, hogy még csak Los Angelest sem hagyták el az alkotók a forgatás során, és a zárójeleneten, illetve egy-két képen kívül jóformán kizárólag épített díszletben vették fel a filmet.

Justin Kurzel 2015-ös, véres csatajelenetekkel és sok-sok külső képpel teletűzdelt, történelmi hitelességet kereső alkotása kapcsán sokakban felmerül: minek még egy Macbeth-film? Még egy Macbeth-adaptációra talán nincs szükség, művészetre azonban igen. Márpedig Joel Coennek, elsősorban a belső történésekre összpontosító Macbethje az első képkockától az utolsóig színtiszta művészet. Coen már a legelső, elsötétített, csak a vészbanyák hangját hallató nyitóképével megmutatja, hogy lehet még újszerű és egyedi módon nyúlni a hatalom ígéretétől megmámorosodó, majd a hatalomtól minden józanságát és ítélőképességét elvesztő 11. századi thán történetéhez, Macbeth-interpretációja elegáns és határozott válasz a kétkedőknek. A színészvezetésétől a képi megjelenítéséig minden elemében egyedi látásmódról tanúskodó Macbeth tragédiája olyan időtlennek mutatja a darabot, mely méltó Shakespeare szelleméhez és a leghíresebb színpadi megjelenítések kreatív megközelítéseihez, és nem utolsó sorban tud még újat mutatni a filmes Macbeth-adaptációk népes táborában is.