A szelektív hulladékgyűjtés és reciklálás divatja, ha
országunkat még nem is, de a filmvilágot már rég utolérte. A Filmműves
Kelemenek bármennyit is építhetenek, mindig lesz valaki, aki újrahasznosítja
tégláikat. Posztmodern recept szerint szelektál, átcsoportosít vagy az eredetiség jegyében hozzá nem illő
elemekkel egészíti ki a meglévőket. A paródiához csak némi iróniával és cinizmussal kell fűszerezni a keveréket.
Ez esetben viszont a paródia csak ürügy a film elkészüléséhez. „Ha McDonalds-kaját enni 30 napig egy film, és az emberek hajlandóak fizetni azért, hogy ezt megnézzék, akkor nekem is van egy filmem: marihuánát fogok szívni minden nap, 30 napig, hátha nem felejtem el lefilmezni, és Super High Me lesz a címe.” Morgan Spurlock 2004-es Super Size Me című, meglehetősen sikeres filmje szolgált inspirációként Michael Blinden filmjéhez. Amíg az „eredeti” dokumentumfilm komolyan vesz egy olyan kísérletet, aminek igazából nincs tétje, mivel mindenki tudja a végeredményt, addig a paródiabőrbe öltöztetett változata még önmagához is ironikusan viszonyul. Formailag a modern, pörgős, szájbarágós dokumentumfilmes mintát követi, háttérinformációit ötletesen sűríti képekbe, interjúk, beszélgetések gazdagítják a téma megkörnyékezését.
Tartalmilag azonban mindent önreflexivitással és iróniával kezel. A kétszer 30 napos marihuánás elvonókúra, illetve „kezelés” orvosi felügyelete inkább vicc, a megoldott tesztek banálisak, az egész egy szórakozás. Szemtelen fintor a Discovery-műsorok, vagy a Spurlock-féle túl-tudományosnak-akarok-tűnni módszereire (Spurlock például nem egy, de három különböző szakterületű orvossal és egy táplálkozás-szakértővel is konzultál, akik majd jól levonják a tanulságos következtetést).
Ilyen jellegű filmek alapvetően a megfelelő főszereplőre épülnek. Legyen magával ragadó egyénisége, karizmája, legyen jóképű, vicces, legyen benne egy kicsit a The World's Funniest Animal műsorvezetőinek kiállása. A nézőknek már a film első perceitől meg kell szeretniük a főszereplőt, és ha másért nem is, de érte nézzék végig a filmet. Ki lehet akkor még ennél is izgalmasabb, hogy megállja a helyét a „ha ti így, hát akkor én is (és jobbat)” főszerepében? Doug Benson stand-up komikus nemcsak a marihuánát, de a közönséget is beszippantja. Szakmája egyébként is megenni, reciklálni, majd kiköpni a közéleti témák menüjében szereplő finomságokat. Az előétel így McDonalds-kaja, a főétel marihuána, s a desszert majd az utókor ízlése szerint változik, a séf még nem döntötte el, mi lesz az
Hogyan áll össze mindez filmmé? Van Bensonnak egy orvos ismerőse, egy-két marihuána-szakértője, sok stand-up komikus haverja, akik mind hajlandók elsütni egy-egy poént a filmben, valamint van diegetikus közönsége, néhány interjúalanya, egy rendező, operatőr, producer, vágó, stb. A film, ha nem is vezet előrelátható revelációhoz, és nem is tudjuk meg, hány idegsejtet gyilkolász meg egy joint, hány kilót lehet fogyni vagy hízni, vagy milyen mértékben hat a kreativitásra a marihuána, a nevetőizmokra mindenképp hatással van, másfél óra kellemes-szellemes szórakozást nyújt a nézőnek. A szórakoztatás mellett komolyra is fordul a kép a marihuána legalizált, orvosi előírással beszerezhető változatát illetően – a (kaliforniai) állami törvénykezés és a szövetségi erők összecsapásának dokumentum-értékű képeivel.*
Érdemesnek tartom megnézni a főételt, előételt egyaránt, nemcsak a stand-up comedy és marihuána kedvelőinek. És várom a desszertet, a paródia paródiáját. Ha erre néhány évet még várni is kell, egy South Park-epizódban még előbukkanhat, de az is lehet, hogy ők már nem fogják megcsinálni, mert „the Simpsons did it”.
* Kalifornia államban orvosi célokra legálisan elérhető a marihuána, ez viszont ellentétben áll a szövetségi törvénykezéssel. (szerk. megj.)
