A Fűrész-filmek kreátora néhány feleslegesnek mondható természetfeletti kitérő után az Újraindítással végre visszatért ahhoz a műfajhoz, amelynek valóban nagy mestere: az óriási csattanóra kihegyezett, feszes sztorival operáló thrillerhez.
Aki bírta a Fűrész-franchise első és második részét, vagy akár az ugyancsak a Kirakós-gyilkosságok kiagyalóinak elméjéből kipattant Halálos hallgatást (Dead Silence), az pontosan tudja, hogy Leigh Whannell sokkal inkább értő alkotója a sztori végén minden addig látott eseményt felülíró csavaroknak, mint a transzcendens jelenségekkel való, jórészt jump scare-ekre építő ijesztgetésnek (Insidious-filmek). Tekintve pedig, hogy az utolsó nagy csavart Whannell tizenegy éve, 2007-ben vitte be a fentebb már említett hasbeszélőbabás horrorral, talán nem túlzás azt mondani, hogy igencsak szomjaztunk már egy újabb nagy dobásra, amit kétségtelenül meg is kapunk az Újraindítással. Nem akkora, mint egy kilencven percen keresztül halottnak hitt, majd hirtelen feltámadó önbíráskodó játékmester vagy egy emberi báb, de minden elemében Whannell-i mestermunka az Újraindítás zárójelenete, emiatt pedig már megéri megnézni ezt, a magyar és román moziforgalmazók által ugyan (teljesen érthetetlen módon) figyelmen kívül hagyott, de DVD-n állítólag tájainkon is hamarosan fellelhető új Blumhouse-gyöngyszemet.
Igen, az Újraindítás annak a Blumhouse stúdiónak a terméke, amely a lehető legminimálisabb költségvetésből ontja magából mostanában a filmszínházakba a büdzséjük sokszorosát profitáló horrorrokat, ennél fogva ez a sci-fibe és egy csipetnyi horrorba oltott krimi is csupán egy nagyobb stúdió által gyártott tudományos-fantasztikus film töredékéből, körülbelül ötmillió dollárból forgott, ami azonban kicsit sem látszik a végeredményen. Bár a lényegi akciót inkább lerobbant, apokaliptikus hangulatot árasztó belső helyszínekre korlátozták, annak a néhány autónak és kütyünek, amiknek megmutatása egy nem túl távoli jövőben játszódó mozi atmoszférájához elengedhetetlen, a megvalósítása, a CGI nyugodtan vetekedhetne egy-két A-listás ellenfelével, de a rendkívül sodró lendületűre vágott harcjelenetek sem hagynak kivetnivalót maguk után.
Az Újraindítás valódi erőssége azonban a forgatókönyv, amelynek minden egyes paneljéről érezzük, hogy láttuk már valahol, a filmet rendezőként is jegyző Whannell mégis képes úgy felhasználni az ezer helyről ismerős sci-fi-, horror-, noiros krimi- és thriller-sémákat, hogy egy percig sem gondoljuk, hogy amit nézünk, nem eredeti. Adott ugyebár a nem túl távoli jövő, hozzá pedig egy ehhez képest azért túl régimódi felfogású, hétköznapi autószerelő fickó (Logan Marshall-Green). Talán az egyetlen olyan ember ebben az önműködő autók, komornyikként funkcionáló lakberendezések és a virtuális valóság által uralt közegben, aki nem hisz abban, hogy jó ötlet az emberi energiát minden szinten gépekkel helyettesíteni. Whannell ezt már rögtön a nyitó képsorokban igyekszik a tudtunkra adni, amikor azzal exponálja Grey Trace figuráját, hogy megmutatja a régi, még emberi vezérlést igénylő autója bütykölése közben, miközben párhuzamosan látjuk, amint felesége már egy önmagát kormányzó, beszélő autóval igyekszik haza hozzá. Amikor pedig hősünk a technikai fejlődéstől ódzkodó megjegyzéseit is meghalljuk, és Grey (jogosan) rámutat, hogy hiába a robotok adta hatalmas kényelem, lesznek tevékenységek (például a foci), amelyekben sosem helyettesíthetnek bennünket, a rutinosabb nézők már alighanem érezni fogják, hogy ezúttal, akárcsak a Szárnyas fejvadászban, az ember és az ember által önmagával csaknem egyenlővé, sok esetben még okosabbá is tett gép közti harcról, illetve utóbbi öntudatra ébredéséről lesz szó.
Csakhogy ezt a témát Whannell nem a Szárnyas fejvadász androidjaihoz hasonló szereplőkkel, inkább valamilyen, a mozgást korlátozó vagy ellehetetlenítő baleset miatt az életük folytatásához részben géppé alakuló emberekkel, azaz kiborgokkal mutatja be. Ilyenek a kezükben beépített lőfegyvert tároló exkatonák, akik egy rejtélyes megbízó parancsára először csapdába kerítik hősünket, majd könyörtelenül lemészárolják feleségét, aki nem mellesleg a technika elkötelezett híve, munkája pedig épp a háborúban végtagjaikat vesztő katonák robotkarokkal és lábakkal való kárpótlása. Illetve ilyenné válik maga Grey is, miután egy, a gerincét érő, nyaktól lefelé teljesen bénító lövés után kénytelen elfogadni, hogy egy új, fejlettebb agyként funkcionáló chipet ültessenek belé, amivel nemcsak hogy visszanyerheti a mozgáskoordinációját, hanem nyomozói és harcművészeti szuperképességekre is szert tehet.
Innentől pedig részben egy bosszúmozit, részben egy csavaros thrillert kapunk, amelyben Grey elindul, hogy felkutassa élete megnyomorítóit, ám a velük való leszámolás során sötét titkokra bukkan saját magát illetően is, így végül a legnagyobb harcot éppen önmagával kell megvívnia. A téma és a nyomozás neo-noirosan depresszív, Angyalszíves hangulatát Whannell azért igyekszik néhol humorral is oldani, ehhez pedig tökéletesen asszisztál a „szegény ember Tom Hardy-ja”-szerepből az utóbbi időben (A meghívás / The Invitation című remek kamara-thrillerrel, vagy a Préda / Quarry című sorozat főszerepével) kitörni látszó Logan Marshall-Green arcjátéka, amellyel a meglepettség különböző fázisait jeleníti meg azt szemlélve, hogy miként zúz le a gerincébe telepített chip-agy irányításával és az eddig használhatatlannak bizonyuló kezével nála ezerszer jobb kondiban lévő szuperkatonákat. És mivel a Stem névre hallgató chip képes beszélni is, az ő emberi humorra adott kezdeti, teljességgel értetlen reakciói is sokszor mosolyt csalhatnak az arcunkra két igencsak véresre komponált, konkrétan a Fűrész-sorozat szellemiségét idéző, pörgősre ollózott leszámolás-jelenet között.
És bár a film végső, nagy csavarja egy sebből minimum vérzik, mégis kapkodjuk a fejünket, mert Whannell még a várva várt happy endet is kinyírja – hogy helyette egy rendkívül feszes, kellően sötét és véres, izgalmas thrillerrel ajándékozza meg nézőjét.
