A Wonka nem akar a gyerekeket kacagtató, a fölnőtteket pedig megríkató mese lenni, mint a Micimackó vagy A kis herceg. Legnagyobb erénye, hogy látványos és hangzatos eszközeivel képes úgy elfedni kevésbé sikerült részeit, hogy nem lesz hiányérzetünk.  

Roald Dahl jelentősége az angol nyelvű irodalomban talán abból is látszik, hogy csak 2005 óta öt sztárszereposztásos alkotás készült a szövegeiből, például olyan rendezők által, mint Steven Spielberg vagy Wes Anderson. Ám műveit még életében elkezdték vászonra vinni: a Karcsi és a csokoládégyárat (Charlie and the Chocolate Factory) – ami bizonyos felméréseken máig a legnépszerűbb angol nyelvű gyermekkönyvnek számít – például mindössze 7 évvel az 1964-es kiadása után. Ehhez az ünnepelt alapanyaghoz és az első, Dahl által egyébként nem szívlelt, Mel Stuart-féle filmhez nyúlt vissza Paul King: elvileg a 71-es Willy Wonka-karakter előzménytörténetének szánta művét – bár a két alkotást nem igazán lehet összekapcsolni. Viszont ugyanúgy tekintélyes médiafigyelemre tarthatna számot már csak a színészei ismertsége miatt is, mint a többi adaptáció: a legnevesebbek talán a 33 év után második Dahl-produkcióját teljesítő Rowan Atkinson, a pályája csúcsán lévő Olivia Colman, a karrierjét újabban vicces mellékszerepekkel színesítő Hugh Grant, valamint a címszerepben a mostani huszonéves színésznemzedék talán legünnepeltebb csillaga, Thimotée Chalamet. Azonban legkésőbb a 2019-es Macskák óta tudjuk, hogy sok híres színész még nem visz sikerre egy erősen animált musicalt. 

King filmjének egyik legmeghatározóbb tulajdonsága, hogy lépten-nyomon visszaköszön benne a Mel Stuart korábbi munkája: Chalamet szövegében és gesztusaiban is megidézi az akkori Wonkát, Gene Wildert; átkerülnek dalok, olyan cselekményelemek és kellékek, mint a szerződés, a cukorszórás, az Oompa-loompák külleme és hangszere, a kerékpárral hajtott cukrászeszközök; de történik utalás olyan díszletekre is, mint az elvileg jövőbeli gyár. Ötvenkét év távlatából viszont ezeket jó eséllyel sem a mostani célközönség, sem az őket elkísérő szüleik nem ismerik – esetleg a nagyszülők. King kalapemelése, bármennyire tiszteletreméltó, hozzáférhetetlen rétegeket kíván megnyitni, ráadásul mivel története egyértelműen nincsen kapcsolatban Stuartéval, így a kettő egymást gazdagítani narratív alapon sem képes. Tanulságosabb viszont az hommage-nál az újdonság.

A történet szerint Wonka egy habókos fiatalember, aki szerencsét próbálni érkezik egy csokoládékészítéséről híres kikötővárosba, ám a helyi édesipar összejátszik a konkurencia ellen, így a törvényen kívülről kénytelen betörni a piacra. Wonka ráadásul áldozatául esik egy kizsákmányoló szerződésnek, ami látszólag annyi pénzt követel rajta, amennyit sosem tud majd törleszteni, de legalább hasonlóan pórul járt sorstársaiban utóbb barátokra lel – közülük is főleg Nudlira, akit az újonc Calah Lane alakít.

Stuart 71-es produkciójában Wilder egyszerre volt bohókás és baljós Wonka szerepében, Burton 2005-ös második adaptációjában egyértelműen a baljósat vitte inkább tovább, King pedig most a bohókásat. Ez az elődöknél nagyobb dramaturgiai fesztelenséget eredményez, aminek mértéke viszont gyermekfilmek esetében még így is teljesen szokásos. A történetszövés ellentmondásaira példa, hogy Wonka szerint egyszer csúnya dolog lopni, másszor viszont a zugkeredkedelem és a betöréses lopás erkölcsi megítéléséről már nem ejt szót. Ugyanakkor a filmből a dramaturgiai alapon hiányos, de a meséknél megszokott tanulság is mintha kimaradt volna. A Charlie két korábbi feldolgozásában az öt kiválasztott gyermek egyértelműen egy-egy rossz szülői magatartás eredményeként előálló személyiséghiba példázata kívánt lenni. King története ehhez képest csokiszökőkút módjára, csillogó fodrokat csavarva csordogál: zenés betétek követik egymást az apránként a rendező kézjegyévé váló, egyfajta időtlen kultúrbritséget kifejező mise-en-scène-jében, amelyben flamingókkal idézi meg Lewis Carollt, a jelmezek pedig Wonka eltúlzott dandyjétől Nudli dickensi árvájáig váltakoznak (és amibe még a magyar címeres sárga villamos is belefér), végül azonban nem tudunk semmi érdemire következtetni.

A Wonkából az éles meglátások mellett nemcsak a már emlegetett, fölnőtteket megríkató, hanem gyakorlatilag a bármilyen érzelmi hatás is elmarad. Wonkáért még a legszorítóbb szükségben sem tudunk igazán izgulni, mert a moziba ülve tudjuk – hiszen a Dahl-könyv az alapja –, hogy egy súlyosabb sérülésre sincsen esélye. Talán ezért érezte azt King, és régi írótársa, az ebbe a filmjébe színészként is beugró Simon Farnaby, hogy a Grimmeket és a Pinocchiót fölelevenítve meg kell forgatniuk a bohém Wonkát a nyomor és a kilátástalanság sarában, hátha tartalmasabb lesz kicsit. Felnőttszemmel követve az eseményeket ugyanis, azok hasonlóan riasztóak lehetnek, mint az előbbi klasszikusokban – éles ellentétben King korábbi sikerével, az eggyel fiatalabb korosztálynak célzott Paddingtonnal. A rendező képei néha a sötét nyomasztó árnyalataira komponáltak, amit a magyar dalszöveg ominózus áthallásokkal erősít. King – a szadista halál helyett – kifejezetten kortárs, így nyugtalanítóan ismerős problémákat emel a narratívájába: miután Wonka kilátástalan adósságba jut, rá kell ébrednünk, hogy a hihetetlen szerencse kegye csupán, hogy a földönfutó, szende fiatalembert nem előbb palizták be. Megtudjuk, hogy fölösleges futnia, mert maga a rendőrség fogja majd el és kényszerrel viszi vissza az analfabéta férfit fogvatartóihoz, akik kicsalták aláírását. De nem csak az adósrabszolgaság ellen nincsen fölmentő ítélet – a rendőrség korrupt, a piacszabályozási törvényeket egy kartellező oligopólium mondja tollba, mindehhez pedig cinkos az egyház, minden egyes tagjával együtt. (A főpapot az ilyen szerepeket szívesen vállaló Rowan Atkinson alakítja.) Nudli, aki még kiskorú, de már három életre is sok adósságot nyög, többször hangoztatja is állítását, miszerint a szegények a gazdagok gyarapítására kárhoztattak. Még szerencse, hogy nem kell ennyire belemélyedni a műbe.

A hangulati sokféleséget tovább erősítik a viccesnek szánt részletek és a csak félig bevállalt musical-jelleg. Az alkotók több humorista, például a standupos Phil Wang, és az Angolkákból (Little Britain) közismert Matt Lucas mellékszerepeltetésével akarhatták mulatságossá is tenni a művet – ám ez a reméltnél ritkábban sikerül. Jellemző módon éppen akkor, amikor a film rákanyarodik a musicalekkel igen sokszor együtt járó stílus, az eltúlzó camp útjára. Viszont a Wonka nem tartalmaz kifejezetten sok zenés táncbetétet, ráadásul szerelmi szál sem igazán van benne – azaz a bevett hollywoodi musicaltől messze kerül. Az énekes előadókra ettől még nagy felelősség hárul, és a Wonkában elsősorban Chalamet-nek kell teljesítenie. Ő és a rendező ötletesen igazítja Wonka szeleburdi szerepéhez a színész számait, így – bár azok távolról sem állnak meg olyannyira önmagukban, mint pl. a Broadwayről jött Hugh Jackman esetében, vagy mondjuk A muzsika hangjában, amikor Julie Andrews ad elő –, de nem támad hiányérzetünk. Magyar hangja, Jéger Zsombor legalább annyira jó énekes, mint Chalamet, és az ő előadásában sem köszön vissza a filmmusicalek sajátos előadói stílusa. Ez azért különösen érdekes, mert Chalamet-t (Jégert) leszámítva a többi szereplő összességében egyértelműen az anyaműfajra jellemzőbb, áradóbb, színháziasabb éneklési módokat valósítja meg. Itt érdemes megjegyezni, hogy a dalok szerethetőek, és a magyar fordításuk között egészen parádésakat is találni. 

A Wonkában King képes megtalálni azokat a módokat, amikkel a film végig működésben marad. Ebben a legnagyobb segítségére a színészei voltak: Chalamet megfelelő főszereplőnek bizonyul, Coleman és Key agresszív csúnyasága, illetve elhízottsága is jól áll a végeredménynek, Hipó úr szerepében Tom Davis telitalálat, Paterson Joseph főgonoszként pedig úgy tud farkasszemet nézni, ahogy kevesen. King tudósból varázslóvá változó Wonkája így a szerző többi, karácsonyra időzített alkotásához hasonlóan alapvetően jó élménynek ígérkezik egy decemberi mozizásra.